Négy cigánylegény mesterségének haszna
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény, öreg cigányember. Az erdőbe járt dolgozni szegény feje, hogy mindennapi betevő falatját megkeresse magának és családjának. Reggeltől estig hasogatta a fát, ölbe rakosgatta, cipekedett vele napestig. A vastagabb fákat kiválogatta, azokból teknőket meg vályúkat készített. Ez bizony túlságosan sok munka volt az öregnek, estére mindig úgy elfáradt, hogy alig bírt hazacammogni.
Volt az öreg cigánynak négy naplopó suhanc fia. Hiába kérte őket, segítsenek a munkájában, legalább a maguk kenyerét keressék meg - hiszen már mindegyik elmúlt tizenhét esztendős -, nem hajlottak az apai szóra.
Apjuk nem is bánta volna lustaságukat, ha nem lett volna rettenetes étvágyuk! Mindent felfaltak, ami csak megehető volt. Hiába dolgozott az öreg erejét megfeszítve: hosszú évek alatt annyit nem tudott összekuporgatni miattuk, hogy düledező viskóját megreparálhatta volna. De hiába könyörgött a felesége is a négy suhancnak, még a szelíd anyai szó sem fogott rajtuk!
Egyszer, amikor kettesben volt feleségével az öreg, így szólt az asszonyhoz:
- Hallod-e, öreg Mari, kedves feleségem! Tisztességben megöregedtünk mindketten, egész életünkben dolgoztunk, húztuk az igát, de egy megveszekedett krajcárt sem tudtunk félre tenni! Az öregség napról napra jobban gyöngíti erőmet, és látom, rajtad is napról napra több a ránc; maholnap annyira elvénülünk, elgyengülünk, mint öreg fűzfa a patak partján, amely addig korhad, míg egyszer csak kidől. De ez még hagyján! A legjobban az fáj, hogy itt van ez a négy erős, lusta fiunk. Keservesen neveltük fel őket, mégsem segítenek meglett korukban a munkában. Mért dolgozom én? Csak azért, hogy a szájukra keressek? Hiába nógatom őket, az sem használ semmit. Ez még jobban elkeserít! Ezért azt gondoltam, hogy holnap, mikor kint leszek az erdőn, mondd azt nekik, hogy téged is, őket is elcsapom a háztól, ha nem tanulnak valami tisztességes mesterséget!
Másnap, alighogy az öreg munkába ment, az asszony így szólt a négy sihederhez:
- Ide figyeljetek, fiaim! Mondani akarok nektek valamit. Édesapátok panaszkodott, hogy egész nap csak lustálkodtok, nem dolgoztok semmit. Ha nem fogtok dolgozni, elcsap a háztól titeket is, engemet is örökre, mert öreg fejével nem bírja már a nehéz erdei munkát. Azért én is azt mondom, fiaim, nézzetek valami munka után, s eztán már ne ténferegjetek, ne szédelegjetek a ház körül, mint a fejbe kólintott kacsa, hanem lássatok valami mesterséghez!
A fiúk elgondolkoztak, és igazat adtak anyjuknak. A legidősebb azt mondta:
- Igazad van, kedves jó anyám! Erős legényekké neveltetek bennünket, úgy dukál, hogy most már valami mesterség után nézzünk, s ne csak magunkat, hanem titeket is eltartsunk öreg napjaitokra.
Összedugta a négy suhanc a fejét, s hamarosan elhatározták, elmennek valahová valamilyen mesterséget tanulni. Mikor az öreg cigány este hazajött az erdőből, örömmel hallotta, mi a szándéka fiainak. Magához hívatta s becsületességre, jóságra és tisztességre intette mindnégyüket.
Másnap aztán el is búcsúzott a négy fiú apjától-anyjától. Szépen feltarisznyázták őket; ők pedig fogadkoztak, hogy derék emberek lesznek, és hét év múlva biztosan hazatérnek.
Elindult a négy fiú botra akasztott batyuval kelet felé. Mentek, mendegéltek, utakon innen, utakon túl, patakon innen, patakon túl, de még hetedhét országon is túl, no meg az üveghegyen is túl, amíg egy nagy országos városhoz nem értek. Bocskoruk olyan nehéz volt már a portól, hogy mikor törölték az árok szélén, tele lett az árok porral. Az árokparton üldögéltek, pihentek egy szemmenésnyit, majd megindultak a városba befelé. A város közepén egy gyönyörűséges nagy, sokemeletes házat láttak.
Megkérdeztek egy odavalósit: miféle ház az?
- Ez bizony a király háza - felelte nekik az idegen, s azzal tovább is ment.
Hallván ezt, a legöregebb fiú így szólt testvéreihez:
- Várjatok itt rám, kedves testvéreim! Bemegyek a királyhoz, hátha kapok tőle valamilyen munkát.
Úgy is tett. A királyhoz könnyen bejutott, mert ezt a királyt nem őrizték testőrök.
- Szerencsés jó napot, felséges királyom! - köszönt bátor hangon a királynak.
- Adjon isten neked is, fiam. Ugyan mi járatban vagy?
- Szegény cigánygyerek vagyok, messze országból vándorolok, szeretnék valami mesterséget tanulni.
- Jól van, kedves fiam! Látom, fáradt is vagy, biztosan éhes is, ülj le, és falatozz kedvedre.
Szó, ami szó, a király megkínálta enni- és innivalóval bőségesen.
Amikor a legény befejezte az evést és ivást, a király megkérdezte, jóllakott-e.
- Igenis jóllaktam, felséges királyom.
- Ha már megebédeltél, ide figyelj, kedves fiam! Azt mondod, mesterséget szeretnél tanulni. Ez bizony szép dolog. Mivel nagyon messzi országból jöttél, felfogadlak, de azt előre megmondom neked, hogy nálam csak a csillagvizsgálást lehet megtanulni, mert én a csillagok királya vagyok.
- Szép mesterség lehet az, felséges királyom! Ha megtanít rá, meghálálom - fogadkozott a fiú.
Ott is maradt, csak még lement a palotából, hogy elbúcsúzzék a testvéreitől, s meghagyta nekik, hogy ha ők is kitanulják azt a mesterséget, amit választanak, jöjjenek vissza erre a helyre, ahol most elbúcsúzkodnak: itt fogja várni őket hét esztendő múlva.
A három testvér aztán fogta a cókmókját, és továbbment. Addig mentek, mendegéltek, amíg a szabók királyának országába nem értek. A második fiú felment a szabók királyához, s elmondta, mi járatban van. A király felfogadta hétévi szolgálatra, mert itt is annyi idő kellett a mesterség kitanulásához.
A harmadik fiú a vadászok királyához került, a legkisebb pedig a rablók királyához. Mindenütt hét év volt a tanulási idő.
Mind a négy fiú szorgalmasan tanult, és hét esztendő alatt ki-ki sikeresen megtanulta mesterségét. Jóformán észre sem vették, le is telt a hét esztendő, s mindegyik király felesége hozta nekik a bőséges útravalót, és mindegyik király inasa a nyakukba akasztott egy átalvetőt, tele aranypénzzel.
A három testvér addig ment, mendegélt, míg meg nem érkezett arra a helyre, ahol hét évvel azelőtt elbúcsúzkodtak. Mindhárman felmentek a csillagok királyához, hogy elkérjék tőle legidősebb bátyjukat. A király nagyon megörült, hogy megismerhette mind a négy testvért, s megköszönte a legidősebb testvér szolgálatát. A királyasszony ellátta minden jóval, a király inasa pedig a nyakába akasztott egy átalvetőt, tele aranypénzzel; aztán mind a négyen elindultak, és szerencsésen haza is értek.
- Adjon isten jó napot, kedves jó édesapánk és édesanyánk! Hazajöttünk! - álltak meg a kapuban.
Hej, megörült a két öreg, mikor meglátta a négy fiút, akiket már rég elveszettnek hittek! A fiúk letették a tarisznyát a nyakukból, kibújtak a nehéz átalvetőből, s odaadták az öregeknek. Az öreg cigány pedig maga köré ültette őket, s így szólt:
- No, kedves gyermekeim, mondjátok meg: nem jobb-e így, hogy van mindegyikteknek mestersége?
- Jobb bizony! - felelték a fiúk.
- No, lássuk: ki milyen mesterséget tanult? - kérdezte a legidősebb fiától. - Vagyishát mi lett belőled édes fiam?
- Én bizony csillagvizsgáló lettem, kedves apám.
- Hát te? - kérdezte a másik fiát.
- Én szabó lettem.
- Hát te, fiam ? - szólt a harmadikhoz.
- Én vadász.
- No és te? - kérdezte a legkisebbtől.
- Én rabló.
Erre csak hümmögött az öreg, fejét is megcsóválta. Aztán ismét a legidősebbhez fordult.
- No, lássuk csak, milyen csillagász lettél, ha már hét évig tanultad ezt a mesterséget egy királynál? Gyere csak ki velem az udvarra! Látod, hét év alatt, míg távol voltál, mekkora nyárfa nőtt itt?
A fiú előveszi távcsövét, szeme elé tartja, felfelé néz, s elképedve mondja:
- Tyű, édesapám, hiszen ennek a fának a teteje egészen az égig ér!
- Nézd csak meg, fiam, mit látsz a fa tetején?
- Egy fészket.
- És abban a fészekben mi van?
- Négy tojáson ül egy gólya.
- No, fiam, látom jó mesterséget választottál! Olyan messzire látsz el, ameddig még halandó ember nem látott. Ebből a mesterségből megélhetsz!
- No és te, lássuk, mit tudsz - szólt legkisebb fiához, aki a rablómesterséget tanulta ki. - Hadd lám, ha felmászol erre a fára, el tudod-e lopni a gólya alól a négy tojást, de úgy, hogy a gólya észre ne vegye!
Alig mondta ki ezt az öreg, már fent is volt a fiú a fa tetején. Észre sem vették, máris lejött a négy tojással. Az öreg cigány fogta a négy tojást, és egyenként az asztal négy sarkára rakta szét.
- Na most - szólt a harmadik fiához, aki a vadászmesterséget tanulta -, ha te olyan jó vadász vagy, mint ahogy mondod, hunyd be a szemedet, és lőj bele az egyik tojásba, de úgy, hogy attól az egy lövéstől mind a négy tojás széjjelmenjen!
A fiú behunyta fél szemét, rálőtt az egyik tojásra, és attól az egy találattól mind a négy tojás szétloccsant!
- No, lássuk, te szabó: mit tudsz te? Egy jó szabónak posztót, fát, vasat is össze kell tudni varrni. Varrd össze ezt a négy tojást, de úgy, hogy észre ne lehessen venni, hogy össze voltak törve!
A fiú egy szempillantás alatt összevarrta a négy tojást, hogy sehol meg nem látszott a törés helye.
- Jól van, fiam! Te is derék legény vagy, jó munkát végeztél - mondta az apja.
Majd fogta a négy tojást, odaadta a tanult rablónak azzal, vigye vissza a fa tetejére, s tegye a gólya alá úgy, hogy az észre ne vegye. El is vitte a fiú, s vissza is rakta a négy tojást a fészekbe, hogy a madár észre se vette.
Örült nagyon a két öreg, mikor látta, milyen ügyesek lettek gyermekeik. El is tartották őket a fiúk mesterségükből, úgyhogy az aranypénzhez nem is kellett hozzányúlni. A két öreg nem dolgozott semmit egész nap csak a lábát lógatta.
Lakott abban az országban egy király, ahol ők laktak. Meghallotta egyszer, hogy az öreg cigánynak milyen híres csillagvizsgáló fia van. Kíváncsi volt rá, magához hívatta. El is ment a legény rögtön.
- Szerencsés jó napot, felséges királyom! Eljöttem, mert hívatott. Mit parancsol felséged?
- Hozott isten, kedves fiam! - fogadta a király. Hallottam, hogy híres csillagvizsgáló vagy.
- Igen, felséges királyom, hét évig tanultam a mesterséget a csillagok királyánál.
- Hát, kedves fiam, én nagyon nagy dologban hívattalak téged. Elpanaszlom neked bánatomat, figyelj csak ide jól! Volt nekem egy gyönyörűséges szép lányom, a szomszéd országok királyfiai mind halálra versengtek érte! Szép szeme a napnál is jobban ragyogott, s amerre lépett, lába nyomából rózsák fakadtak, keze simogatásától a betegek is meggyógyultak. Nagy keserűségemre azonban húsz évvel ezelőtt eltűnt. Az egész világon kerestettem, de sehol sem találták. Már-már végleg elvesztettem a reménységem, hogy valaha is meglássam, mikor hallottam híredet, és erre az az álom támadt bennem, hogy talán te ráakadsz. Ha megtalálod, édes fiam, a leányomat, neked adom feleségül és fele királyságomat is vele!
- Rendben van, felséges királyom, megpróbálom - felelte a fiú.
Elköszönt a királytól, és elment. Első útja a nagy kőhegyre vezetett. Annak tetején szemére illesztette távcsövét, nézegetett szerteszéjjel, nem látja-e valamerre a szépséges királykisasszonyt. De bizony nem látta. Visszament a királyhoz, és így szólt:
- Felséges királyom, nem dicsekvésből mondom, de olyan csillagvizsgáló vagyok, hogy sem ezen, sem a másvilágon nincsen hozzám fogható. Most már a pokolban is szertenéztem, de ott sem találtam a királykisasszonyt. És hiába kerestem a mennyországban is. Belenéztem Alsó-Indiába, ott sem találtam. Kerestem, hol csak ország-világ van a földön, de sehol sem láttam.
Erre nagyon elszomorodott a király.
Látta ezt a csillagvizsgáló, s így vigasztalta:
- Ne keseredjék el, felséges királyom! Csak arra kérem, legyen türelemmel: elmegyek most olyan helyre, ahol még soha nem jártam, és ahová távcsövemmel sem bírtam betekinteni. Hátha ott találom a királykisasszonyt.
El is indult. Addig ment, mendegélt, míg a tenger széléhez nem ért. Ott elővette a távcsövét, s letekintett a tenger fenekére. Hát borzasztóságok borzasztósága! Meglátja ott a nyolcvannyolc fejű sárkányt és a nála sínylődő szépséges szép királykisasszonyt. Még a fejét sem vakarta meg meglepetésében, hanem rögtön hazaszaladt testvéreihez, s elmondotta, mit látott. Azonnal tanácsot tartottak; aztán szereztek egy nagy gályát, s azzal tengerre szálltak. Pontosan azon a helyen, ahol a sárkány tanyázott, megállították a gályát. A csillagvizsgáló így szólt a rabló öccséhez:
- Kedves öcsém, ugorj gyorsan fejest a vízbe, ússz le a tenger fenekére, ott megtalálod a szépséges királylányt a sárkány rabságában. Hozd fel a királylányt, de úgy, hogy a sárkány ne vegye észre, mert ha észreveszi, mindnyájunknak vége!
A rabló nem kérette magát, beugrott a tengerbe, leszállt a fenekére, és egy-két szempillantás alatt felhozta a királylányt.
Az ám, de a sárkány felébredt, észrevette, hogy elrabolták a királylányt, nyomban a felszínen termett, s teljes erejével a gályára csapott, hogy az menten kétfelé hasadt tőle.
- Na most, öcsém! - szólt a csillagvizsgáló szabó öccséhez. - Ha most egy pillanat alatt össze nem varrod a gályát, mindnyájan itt veszünk!
Alig mondta ki ezt a legidősebb fiú, a szabó már össze is varrta a gályát, hogy abba egy csepp víz se tudott befolyni.
Erre szó nélkül megragadták az evezőket, és oly gyorsan eveztek a part felé, ahogy csak bírtak. Persze a sárkány sem volt rest, utánuk iramodott, már-már utolérte őket. De a vadász fogta a serétes puskát, és szerencsésen lelőtte: mindegyik fejének jutott egy-egy serét, hogy egyetlen lövéstől a sárkány véresen merült el a vízben. Most már zavartalanul értek partra, kikötöttek, s indultak egyenest a királyhoz.
- Jó napot, felséges királyunk! - köszöntötték a királyt. - Elhoztuk a kedves lányát! Megismeri-e, hiszen már nagyon régen látta!
A király megnézte, megvan-e lányának az az anyajegye, miről milliók közül is meg lehet ismerni. Mikor meggyőződött róla, hogy valóban ő az, így szólt:
- Hogyne, fiaim, ő az én lányom!
A király és lánya sírva borultak egymás nyakába. Mikor jól kisírták magukat, így szólt a király:
- Szerelmetes kislányom, megvallom neked őszintén, kerestettelek téged országot-világot ismerő tudósokkal, de nem tudták megmondani, merre búslakodsz utánam. Már nem is reméltük, hogy valaha is lássunk, amikor ez a derék legény, ez a csillagvizsgáló vállalta, hogy felkutat téged, bárhol is lennél. Megígértem neki, hogy ha megtalál és kiszabadít, neki adlak feleségül, és neki adom fele királyságomat is. Hozzá mész-e feleségül, édes lányom?
A királykisasszony már eddig is szégyellte, hogy semmivel se hálálta meg a csillagvizsgálót; tetszett is neki nagyon, most aztán szívesen borult a nyakába, s boldogan mondta, hogy már hogyne menne hozzá feleségül.
- Nem egészen igazságos ez a döntés - szólt közbe a testvérek közül a rabló. - A bátyám csak meglátta a királykisasszonyt, de én loptam el a sárkánytól, és ha el nem lopom, még most is ott sínylődnék a sárkány rabságában!
- Hát, fiam, én erről nem tudtam! Belátom, neked van némi igazad.
- Csak részben van igaza, felséges királyom! - szólt közbe a vadász. - Mert ha én nem lövöm le a sárkányt, mindnyájan ott pusztulunk!
- Hát erről semmit sem tudtam - felelte a király -, neki is igaza van.
- Nincs neki sem igaza - szólt közbe a szabó. - Ha én össze nem varrom a gályát, melyet a sárkány kettécsapott, mindnyájan odaveszünk!
- Erről sem tudtam semmit. Neked is igazad van! - mondta a király. És mély tűnődésbe merült, hogy mármost hogyan tegyen igazságot. Mind a négy legénynek igaza van, de neki csak egy lánya van, négyfelé csak nem szakíthatja! Megkérdi végül a négy legényt:
- Melyikőtök a legidősebb?
- A csillagvizsgáló - felelik mind.
- Mondjátok meg nekem, ha egy családban több legény van, melyik nősül meg legelőbb: nem a legöregebb? - kérdezte a király.
- Ez igaz, felséges királyunk! - válaszolták egyszerre hárman.
- No, ti hárman kaptok tőlem egy-egy nagy darab birtokot, hogy gond nélkül élhessetek rajta. Feleséget is szerzek mindnyájatoknak. Előbb azonban, lássátok be, a legidősebb bátyátoknak kell megnősülni, hiszen ez a törvény! Néki adom tehát leányomat és fele királyságomat, ahogy magam is ígértem, meg aztán a leányom is őt választotta közületek. Ezek után megkérdezlek: van-e valami panaszotok?
- Nincs, nincs, felség - mondták mind a négyen.
A király pedig összehívatta a szomszéd országok királyait, az összes fő- és alhercegeket, grófokat és bárókat, valamint a környéken található minden cigányt, minden dolgos és lusta népet, öreget és fiatalt, szóval az egész országot, és csaptak olyan nagy lakodalmat, amilyen még eddig nem volt! Hétszer esküdtek meg a fiatalok, mindenki színe előtt, állandó harangzúgás közben. Nem maradtak el a lakodalomról a vőlegény szülei sem: érettük tizenkét fogatú hintót küldött a király, s a lakodalmi asztalnál őfelsége mellett ültek.
Az esküvő után a király a csillagvizsgálót nyomban királlyá koronáztatta, s nekiadta fele királyságát. A három testvérnek pedig egy-egy szép birtokot adott. És a lakodalom hét nap és hét éjjel tartott szakadatlanul, mulattak ott öregek és fiatalok, mindenkinek jókedve volt, s nem akart vége lenni a gyönyörű szép lakodalomnak.
A három testvér is megkapta a maga párját, s még ma is valamennyien élnek, ha meg nem haltak.
/Szécsi Magda gyűjtése
Csudatarisznya
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szegény cigány. Annyi gyereke volt, mint szitán a lyuk. Bizony sokszor előfordult, hogy nem tudott nekik enni adni. Egyszer bánatában a fejszét a vállára tette, s elindult, hogy agyonüsse az Istent, amiért annyi gyereket adott neki, ennivalót pedig nem ad az ártatlanoknak. Ahogy megy, mendegél, találkozik egy nagyon öreg koldussal. Ráköszön illendőképpen:
- Szerencsés jó napot, kedves öregapám!
- Adjon isten neked is. Hová mégy, te szegény ember?
- Hová megyek, hm, hm, hm? Megyek az Istent agyonütni! Mert annyi gyereket adott, hogy nem tudok velük mit kezdeni. Nemcsak hogy pőrén vannak, de még enni sem tudok nekik adni!
- Ne menj sehová, te szegény ember! Itt van ez a tarisznya, neked adom. Eredj szépen haza, és mondjad neki: Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
Fogta a szegény ember a tarisznyát, megköszönte az öreg koldus jóságát, és elindult hazafelé. Útközben egy kúthoz ért. Letelepedett megpihenni. Gondolta magában: ,,Megpróbálom, milyen tarisznyát adott az öreg" - s így szólt a tarisznyához:
- Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
Hát, csodák csodája, annyi enni- és innivaló termett a kútnál, hogy azt sem tudta, melyikhez fogjon előbb. Mikor jóllakott, a maradékot szépen berakta a tarisznyába, és elindult hazafelé.
Mikor hazaért, azt mondja a feleségének:
- Hallod, asszony! Annyi a gyermekünk, hogy nem férnek a szobába. Ülj le vélük az udvaron karéjban, a többit bízd rám!
Mikor már ott ült az egész család, így szólt a tarisznyához:
- Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
A tarisznya jól kitálalt nekik: ettek-ittak torkig.
A szegényemberék nagyon boldogok voltak. Egy napon az ember azt mondja a feleségének:
- Menj el a királyhoz, hívd el ebédre, ha már elértük, hogy mindenünk van, hisz ő is komám az egyik gyerek után.
Ment is az asszony, de a kapunál nem akarták beengedni; hiába mondta szegény feje, hogy fölséges király komájával akar beszélni.
Jelentették a kapuőrök a királynak, hogy egy rongyos cigányasszony áll a kapuban, és mindenáron vele akar beszélni. Elmegy a király a kapuba, az asszony mindjárt mondja neki, hogy felséges királyom, így meg úgy, azért jött, hogy meghívja ebédre. Szörnyűséges haragra gerjedt a király, elzavarta az asszonyt, még a kutyáját is ráuszította.
Hazamegy nagy búsan a szegény asszony, elpanaszolja az urának, hogyan bántak vele, a király jóformán meg sem hallgatta, s még a kutyáját is ráuszította.
- Hej, a mindenségedet, te ügyetlen asszony! - támadt neki az ura. - Menj vissza a királyhoz, csak annyit mondj neki, hogy én hívatom! Ha nem jön el, a házamnál nincs többé helye.
Visszament szegény asszony a királyhoz, rimánkodott neki:
- Kedves komám! Király atyám! Felséges uram! - mondta, ahogy eszébe jutott. - Gyere el hozzánk ebédre, ne szégyelld magad, hogy szegények vagyunk! Ha nem jössz el, megbánod: az uram elcsap a háztól.
- No, hát nem vágom vissza a komámnak a szavát! Üsse kő, holnap elmegyek ebédre.
A szegény asszony hazament, jelentette az urának, hogy holnap délben jön a király. A gyerekeket idejében felrakták a padlásra, hogy ne lábatlankodjanak.
Jött is másnap a király!
- Jó napot, komám! Kérésedre megjöttem - köszönt be illendőképpen.
- Köszönöm, komám! Ülj le, foglalj helyet - tessékelte beljebb a szegény ember. - Hozd be, asszony, a tarisznyát!
Az asszony behozta, letette az asztalra.
- Uccu, édes tarisznyám - mondja neki a gazda -, add ki a magadét, de olyat és úgy, hogy a királynak terítesz!
Hát lett is ott olyan teríték, hogy a király sem látott hasonlót. Mindenféle finom pecsenye, még gyémánttal töltött malac, hurka is nyomtatásul! Álmélkodott a király, csóválta a fejét, majd leesett a fejéről a korona.
- Édes komám, hogyan tudtál nekem ilyen asztalt teríteni? Nem félsz, hogy jön valaki, és ellopja tőled a csudatarisznyát? Tudod mit? Add nekem ezt a tarisznyát, én cserébe küldök neked tíz szekér füstölt disznóhúst, mindennap egy ökröt, sót, lisztet: szóval mindent, ami a konyhára kell; be is hordatom neked, csak győzzön a feleséged sütni-főzni! Sőt, ezenkívül felruházom sok csóré gyermeked; mert igaz-e, nem ér semmit, ha ennivalód van, a gyermekeid pedig meztelenek?
A szegény ember nem sokat kérette magát: odaadta a királynak a tarisznyát. A király megtartotta a szavát, a szegény ember boldog volt, mert gyermekei többé nem csórén szaladgáltak. A király pedig nagyon büszke volt a tarisznyára. Egy napon kihirdette az országban, hogy mindenki menjen hozzá ebédre. Üzent a szegény cigánynak is: jöjjön hozzá kályhát fűtögetni, legalább így neki is le-leszottyan egy s más.
Elfelejtettem mondani, hogy a király hamarost megtagadta ígéretét, s nem küldött se élelmet, se ruhát a szegény embernek. Mikor az panaszkodni akart, be se engedték a kapun. Fogta magát, fejszéjét vállára tette, s elindult vissza az Istenhez. Meg is találta. Elpanaszolta baját: majd meghalnak a gyermekei éhen, mert nem küld most már se ruhát, se élelmet a király!
- Sose búsulj - mondta az Isten. - Itt van egy másik tarisznya, ez ugyanúgy megteszi, mint az első.
Megköszönte a szegény ember, és elindult hazafelé. Mikor a kúthoz ért, gondolta, kipróbálja a tarisznyát, és így szólt:
- Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
Ahogy ezt kimondta, annyi pálca ugrott ki a tarisznyából, mint égen a csillag, és mind a szegény cigányt ütötte-verte egész addig, míg kínjában eszébe nem jutott:
- Uzsgyi, vissza a tarisznyába!
Erre visszamentek a tarisznyába. Így menekült meg szegény feje. De alig tudott hazamenni.
,,No, most kipróbálom a családon - gondolta -, vajon igaz-e ennek a tarisznyának a tudománya."
Hát igaz volt! A rajkókat is alaposan elverték a pálcák, hiába szaladtak fel a padlásra.
A szegény ember akkor fogta a tarisznyát, s elindult vele a királyhoz. Éppen nagy mulatság, eszem-iszom volt ott. A szegény ember beóvakodott, és titokban kicserélte a két tarisznyát (a régi tarisznyát odaadta a feleségének, vigye haza). Javában szólt a muzsika. Királyok, hercegek, grófok, bárók asztalhoz ültek, és várták a terítést.
Akkor a király nagy büszkén kiállt a trónra, megbiztatta tarisznyáját:
- Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
Lett aztán ott haddelhadd! A pálcák kékre-zöldre püfölték a vendégeket: ki ajtón, ki ablakon át menekült előlük. Már-már a királyra is sor került, amikor a szegény ember, vagyis a király komája visszaparancsolta a botokat. De azért csak szégyenben maradt a király.
A szegény cigányék még most is élnek, ha meg nem haltak.
/Szécsi Magda gyűjtése
Káló
Az örök idők óta világító Nap mesélte az öregasszonyoknál is pletykásabb kósza Szélnek, hogy élt valamikor egy tüzes szemű, jóképű cigánylegény, akit Kálónak hívtak. Káló Rumakurbu vajda egyetlen fia volt. Anyja, a szépséges Drudma, a kék gyöngyöket síró, belehalt fia születésébe. Az anyja szépségét öröklő fiút a cigánykaraván vénasszonyai nevelték nagy szeretetben. Esténként titokzatos történeteket meséltek neki a piros szemű fehér lóról, a gyönyörű szigetről, ami régen Cigányország volt, a hatlábú csábos szirénekről, kiknek látása bódulatba ejtette az egyszerű embereket. Káló mosolyogva hallgatta az öreg cigányasszonyokat, nem hitt a tündérekben, sem az emberfaló rémekben. De egy este, ahogy lovát itatta a folyónál, varázslatos szépségű lányok táncoltak, akik kacagva hívogatták.
- Gyere le vízi birodalmunkba, te szép cigánylegény.
Válassz feleséget közülünk - biztatták.
Káló megnémult a csodálkozástól, nem tudott megszólalni. Ekkor kivált egy lány a többi közül és feljött a víz színére. Fekete haja kígyóként tekeredett utána. Kék szeme zöld lángokat vetett, ahogy a fiúra nézett.
- Zurdána vagyok, a vízi birodalom királynője. Ne félj tőlem - szólt susogva, és közelebb lebegett a fiúhoz.
Kálót elöntötte a forróság, és azon nyomban beleszeretett Zurdánába.
- Mit akarsz tőlem szegénytől te, a vízi birodalom királynője? - jött meg a szava Kálónak.
- Szeretlek, és a feleséged akarok lenni, de előtte beszélnek kell Dimkártával, a hínár hajú boszorkánnyal, mert csak ő adhat engedélyt arra, hogy földi ember asszonya lehessek - válaszolta a királynő.
- Hogy szerethetsz engem, amikor most láttál először? - csodálkozott Káló.
- Úgy, ahogy te szerettél meg engem - nevezett Zurdána.
- Ez igaz. Szeretlek -vallotta be Káló is szégyenkezés nélkül. - Merre találom meg azt a hínár hajú boszorkányt?
- Menj mindig nyugatra, arra, amerre a Nap nyugszik. Át kell kelned három folyón, három hegyen, három tengeren. Az Ezüst kövek Birodalmában, egy eldugott fűkunyhóban megtalálod -magyarázta az utat a vízitündér.
- Holnap reggel útra kelek, és megkeresem, ha belehalok is - ígérte Káló és meg akarta ölelni a szépséges Zurdánát, de csak vizet ölelt erős karja. Eltűnt a lány, el a vízi birodalom, mintha csak álmodta volna az egészet. Leült a folyópartra, és nézte a vízben sodródó faágakat. Úgy elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette Gilzét, a kipirult szép cigánylányt.
- Jaj Káló, de jó, hogy megtaláltalak - örvendezett a lány és a fiú mellé telepedett.
- Mi történt? - kérdezte unottan Káló, de gondolatai máshol jártak.
- Most tudtam meg Zurka nenétől, hogy döntött a vének tanácsa - súgta Gilze.
- Igen? - vetette oda a fiú.
- Téged nem is érdekel igazán! Nézz rám Káló, és mondd el, ha bánt valami, hiszen holnaptól már az asszonyod leszek. Így döntöttek a vének - jelentette be diadalmasan a lány.
- Nem! Nem lehet! - kiáltotta Káló remegve.
- De bizony! - incselkedett a lány, aki nem látta a fiú kétségbeesett arcát.
- Nem lehet! - ismételte meg Káló.
A lány rádöbbent, hogy a fiú nem akarja őt asszonyának. Egy ideig mélyen hallgattak mind a ketten.
- Mást szeretek, Gilze. Holnap elmegyek messzire innen - szólalt meg Káló.
- Ezt nem teheted velem! Megölnek apámék! - rémült el a lány.
- El kell mennem. Te meg találsz mást magadnak - mondta vigasztalóan Káló.
- Nekem nem kell senki rajtad kívül! Ha arcom száz telet is lát, ha száz ránc fogja is csúfítani, én akkor is várok rád, Káló - sírta Gilze, és elfutott a sátrak felé.
- Te szegény, te szegény! - sóhajtotta Káló szomorúan, és maga is elindult apja sátrába.
Másnap hajnalban még aludt a tábor, amikor elindult. Nem merte szándékát elárulni a vajdának. Megszökött, mert szöknie kellett, úgy megbabonázta a szépséges vízitündér. Felült foltos lovára és nyugatnak indult. Ment hegyeken, völgyeken keresztül, zord sziklákat kerülgetett, folyókon úszott át lovával, és csak a harmadik napon pihent meg. Betért egy erdőbe, lovát megkötötte, ő maga meg a fűre feküdt, és azon nyomban elaludt. Álma olyan mély volt, mint a bánatos emberek sóhajtása, még is hamarosan felébredt, mert az arcához ért egy hideg, nyálkás kígyófarok. Villámgyorsan előkapta tőrét, és levágta az iszonyatosan vonagló koronás kígyó fejét. Ekkor életre kelt az erdő, recsegtek-ropogtak a száraz gallyak, a levegő megtelt kígyósziszegéssel. Káló remegett félelmében, ahogy meglátta az ezer és ezer kígyót. Ott vonaglottak, tekeregtek a lába előtt. Villás nyelvüket nyújtogatták, mintha csak csúfolódtak volna vele.
- Mit tegyek? - gondolta nyugtalanul, amikor észrevette, hogy halálos csend támadt. Ettől még jobban megijedt, és még nagyobb veszélyt sejtett. Óvatosan körülnézett, de nem látott senkit, csak a földhöz lapuló kígyósereget, mozdulatlanná merevedve.
- Mit tettél te ember? - sziszegte valaki Káló fülébe.
A fiú majd szörnyethalt ijedtében, mikor megpillantotta a fa ágairól lógó újabb koronás kígyót.
- Megölted a kígyók bölcs királyát - sziszegte tovább az egyre mérgesebb kígyókirálynő.
- Bocsáss meg nekem, ékes szépségű, tündökletes királynő, nem tudtam ijedtemben, hogy mit teszek - válaszolta hízelegve Káló.
- Szumur-Szuvumur a nevem - enyhült meg a kígyókirálynő.
- Csodaszép neved van - mondta óvatosan Káló.
- Akkor vegyél feleségül - sziszegte gonoszul a hiú Szumur-Szuvuszur.
- Ó, nem tehetem, mert én annál jobban kedvellek téged - válaszolta az elkékült Káló.
- Hogy? - ágaskodott Káló felé a kígyókirálynő.
- Tudod, én kígyóhússal élek, és nem venném a szívemre, ha egy reggel kedvem támadna beléd harapni - hazudta nagy félelmében a fiú.
- Értem! - bólintott Szumur-Szuvuszur, és a lehető leggyorsabban messze kúszott Kálótól.
Szaporán követte a királynőt a kígyósereg.
- Megszabadultam tőlük! - ujjongott Káló, és felpattant lova hátára, aztán vágtatott a szélnél is sebesebben nyugat felé. Újból maga mögött hagyott egy sötét erdőt, de meg nem állt volna semmi kincsért sem. Egyszer csak olyan fényességet látott, hogy majd megvakult belé. Amerre csak nézett, mindenhol ezüst és ezüst és ezüst. A fák, a füvek, a kövek, talán még az égbolt is ezüstből volt.
- Ez hát az ezüst kövek Birodalma - állapította meg a cigánylegény. - De hol lehet Dimkárta, a hínár hajú boszorkány fűkunyhója? - tűnődött, és elindult arra, amerre a legfényesebben ragyogtak az ezüst kövek.
Ment, mendegélt, mígnem lova megállt és keservesen nyihogni kezdett.
- No te, Zürzü! Csak nem ijedtél meg valami ronda hatlábú szörnyetegtől? Indulj már! - nógatta a tarka lovat Káló.
De a ló meg sem moccant, csak nézett maga elé.
- Ennek a fele sem tréfa - gondolta a cigányfiú, és leszállt a tarka hátáról. Körülnézett. Még a bokrokat is széthajtotta, hátha ott leskelődik valami elvarázsolt gonosz lélek. De bizony senkit sem talált. Már éppen nyeregbe ugrott volna, amikor észrevette, hogy lova hátán egy ezüst színű teknősbéka üldögél egykedvűen.
- Hát te ki vagy, és hogy kerültél ide? - kérdezte meglepődve a fiú.
- Tatama vagyok, a bölcs hírnök. Legalábbis ezt mondja az úrnőm - kuncogott a teknősbéka, és jól megnézte Kálót, majd így folytatta.
- A pókok királynője, Beriza-Biza látni akar, mert nem volt még olyan legény, aki élve eljutott volna ide, az Ezüst kövek Birodalmába.
- Bár sietős az utam, de elmegyek Beriza-Bizához, hátha meg tudok tőle valamit a hínár hajú boszorkányról - válaszolta kis gondolkodás után Káló.
- Induljunk - mondta Tatama.
A teknősbéka fent ült a ló hátán, Káló meg ott gyalogolt mellettük. Egészen besötétedett, mire Beriza-Biza ezüsthálóból font palotájába értek. A kapuk maguktól kinyíltak, így simán besétálhattak a pókok királynőjének tróntermébe. Beriza-Biza nem széken ült, hanem egy függőágyban feküdt.
- Úrnőm! Parancsodat teljesítettem. Íme itt van Káló, a bátor cigánylegény, aki minden baj nélkül lépett be a birodalom területére. Azt mondta, hogy útját senki sem nehezítette meg, se szörnyekkel, se kék hajú tündérekkel nem találkozott - hadarta el gyorsan Tatama és kihátrált a trónteremből.
- Gyere közelebb! - parancsolta Beriza-Biza.
- Káló vigyázz! Oda ne menj hozzá! - sikította egy hang. Ebben a pillanatban valaki felemelte a halálra vált fiút, és elrepült vele.
Másnap reggel Káló egy illatos főkunyhóban tért magához. Mellette egy gyönyörű lány ült, akinek zöld hajban sárga virágok illatoztak. Szeme kék volt mint az ég.
- Ne félj, nálam jó helyen vagy, itt nem bánthat senki. A pókok királynője egy kis emberhúsra áhítozott, de most lábai egyikét rágcsálja mérgében, amiért elraboltalak tőle - mondta a zöld hajú lány.
- Ki vagy te? - kérdezte Káló.
- Dimkárta vagyok. Sokan hínár hajú boszorkánynak is neveznek, mert a Természet anyja zöld hajjal ajándékozott meg. Aki más mint a többi, arra könnyen ráfogják, hogy boszorkány. De én csak egy egyszerű lány vagyok.
- Ha nem vagy boszorkány, akkor miért tudsz úgy repülni, mint a madarak? - kérdezte óvatosan Káló.
- Ó, ezt anyámtól örököltem. Ő a Keleti Szél. Apám nem más, mint a Decemberi Hó - válaszolta nevetve Dimkárta.
- Én azért jöttem el ide az Ezüst kövek Birodalmába, hogy veled beszéljek. Megszerettem, és feleségül akarom venni a vízi birodalom királynőjét, Zurdánát, ő küldött el hozzád, hogy engedélyedet kérjem - mondta Káló.
- Ó, te cigányfiú, te! Azt hittem, okosabb vagy és észreveszed, ha játszanak veled. Zurdána csak bolondítja a földi legényeket, akik sorban vízbe ugranak érte. Nem szeret ő senki mást, mint a büszke Hold királyt, akinek viszonyt ő nem kell. Így aztán bosszúból az ilyen heves vérű földi legényeket kápráztatja el. Ismerem Zurdánát, hogyne ismerném, hiszen együtt nevelkedtünk a szelek szárnyán. Kár volt ezt a hosszú, veszélyes utat megtenni miatta. Felejtsd el őt, és keress magadnak egy hűséges földi asszonyt, aki nem nevet a könnyeiden, hanem veled sír - mondta a zöld hajú lány és őszintén sajnálta Kálót.
- Én bolond meg elhittem, hogy igazán szeret! - sóhajtotta bosszúsan a fiú.
- Álmodban egy Gilze nevű lányt emlegettél - szólt kedvesen Dimkárta.
- Gilze? - Ezt mondtam volna?... Gilze! - csillant fel Káló szeme, és olyan vidám lett, hogy a búbánat messzire szaladt tőle.
- Szeretnéd gyorsan viszontlátni a te Gilzédet? - kérdezte mosolyogva Dimkárta.
- Igen! Nagyon szeretném! - kiáltotta a fiú sóvárogva.
- Akkor idd meg ezt az illatos bort. Ettől elalszol és ott fogsz felébredni a folyóparton, ahol utoljára találkoztatok. No, idd ki, ne félj, én nem akarlak elvarázsolni - nevetett Dimkárta.
- És a lovam? - kérdezte Káló.
- Az is ott fog legelészni melletted, mire felébredsz - válaszolta a zöld hajú Dimkárta.
- Köszönöm jóságodat, szép Dimkára... és igazán mondom, hogy ne búsulj zöld hajad miatt, mert nagyon szép... mert... mert... - de tovább nem tudott már beszélni, az illatos bortól mély álomba merült.
Káló érezte, hogy repül, majd azt is, hogy iszonyatos sebességgel zuhan lefelé, de mégsem félt. A szél simogatására ébredt. Körülnézett. Minden úgy volt, ahogy Dimkárta ígérte.
A folyóparton ébredt, tarka lova ott legelészett mellette. A cigányasszonyok hangosan nevettek, és tarka ruhájukat mosták a békésen hullámzó vízben.
- Végre hogy felébredtél, te álomszuszék! - lépett oda hozzá jókedvűen az almaarcú Gilze, és megcsókolta az álmos szemű fiút.
- Hát nem haragszol rám? - kérdezte csodálkozva Káló.
- Ugyan miért haragudnék? Mert szépet álmodtál? - incselkedett a fahéj illatú Gilze.
- Talán álmodtam az egészet, a kígyókirálynőt, Tamamát, a teknősbékát, Beriza-Bizát, a zöld hajú lányt, a vízi birodalom királynőjét? - gondolta Káló, miközben a magához ölelte a lányt.
- Gyere, apád már keresett - hívta Gilze a fiút, de Káló előbb lehajolt és megmosta arcát a folyóban. Abban a pillanatban meglátta a gyönyörűséges Zurdána arcát. Káló mozdulatlanná dermedt a csodálkozástól, majd jóízűen nevetni kezdett, de olyan hosszan, hogy még a könnye is kicsordult.
- Mi történt? - kérdezte izgatottan Gilze.
- A folyóban lakik egy durcás vízitündér, aki mérgében kinyújtotta rám a nyelvét - válaszolta vidáman Káló, és átölelte a szép cigánylányt.
- Nahát Káló, micsoda gondolataid vannak! - nevetett a lány is.
Talán még ma is nevetnek, ha a vízitündér azóta el nem költözött egy másik folyóba, egy másik tüzes vérű cigánylegényt bolondítani.
/Szécsi Magda gyűjtése
Szögkirály
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. De ez a király olyan szegény volt, hogy országában őnála szegényebb ember egy sem akadt. Ennek a szegény királynak mindene, szeme fénye egyetlen fiacskája volt. Mikor a fiú felcseperedett, egy napon így szólt az apjához:
- Édesapám, hogy lehet, hogy te felséges király vagy, s nekünk még sincs semmi olyanunk, ami a királyoknak lenni szokott?
- Kedves fiam - válaszolta a király -, ennek hosszú és szomorú története van. Jobb volna, ha el sem kezdeném. De ha már kérdezed, elmondom. Nos hát, volt nekem egy gonosz lelkű bátyám; mindent, amit örököltünk, megkaparintott, elrabolt. Így maradtam én koldusan!
- Jó, hogy tudom, kedves édesapám! - mondta a fiú. - Máris arra kérem, engedjen el engem gonosz lelkű bácsikám után! Megtalálom a föld fenekén is, és visszaszerzem édesapám jussát, ha addig élek is!
- Jaj, édes fiam - aggodalmaskodott a szegény király -, nem szívesen engedlek el! De ha már ennyire a fejedbe vetted, meg nem tilthatom neked. Nagyon vigyázz azonban, mert szörnyű erős ember, s van neki valami tudománya, de olyan, hogy azzal még mindenkit legyőzött és elpusztított, akit csak akart. Akárhogy is, igazi vitézi próba lesz egy ilyen szörnyeteggel megbirkózni!
- Köszönöm kedves édesapám jó tanácsait - mondta a királyfi. - Bízzék bennem: elég erősnek és bátornak érzem magam ahhoz, hogy elbánjak vele!
Azzal felkötötte kardját, lovára pattant és elindult.
Ahogy ment, mendegélt, egy nagy sűrű erdőbe ért. Elfogta az álmosság; lovát egy fához kötötte, kardját magához szorította, két tenyerét a feje alá tette és elaludt. Éjjel tizenkét órakor valami beszédre ébredt. A fa tetején három holló beszélgetett:
- Jaj, de kár ezért a szép ifjúért! Szegény még nem is tudja, hogy a rézerdőhöz közeledik - mondta az egyik.
- Csak lenne annyi esze, hogy a hídon ne menjen át, mert lova dobogását meghallja a sárkány! - mondta a második holló.
- De megmentheti az életét, ha a sárkány közeledtére a híd alá bújik! Mikor azután a sárkány arra kéri, hogy a szájából kicsapó piros lángra vizet öntsön, meg ne tegye, hanem karddal vágjon bele a lángba! Az ő lova száján is láng fog kicsapni, kék színű láng! Ha erre tüstént vizet öntene, elolthatná - mondta a harmadik.
Ezzel a beszélgetésnek vége szakadt, és a hollók elrepültek.
,,No, ennek fele se tréfa" - gondolta a királyfi, s mintha mi sem történt volna, elindult a rézerdő felé.
Hamarosan a hídhoz érkezett. Jött a sárkány, ő elbújt a híd alá, majd a sárkány kiabálására kiugrott, belevágta kardját a piros lángba. Azután gyorsan vizet merített a kalapjába, s ráöntötte a lova kék lángjára. Egy csepp híja volt, hogy a merítéssel elkésik, mert mihelyt kardját a sárkány lángjába vágta, a sárkány vére majdnem ellepte a vizet! Szerencsére a lónak még jót is tett a sárkányvér, s nagy erővel rugtatott a sárkánynak. A királyfi pedig kaszabolta, ahol érte, hogy a végén már csak egy feje maradt. A sárkány erre könyörgésre fogta:
- Hagyd meg legalább ezt az egy fejemet!
- Meghagyom - mondta a királyfi -, csak mondd meg, hogy tudok átmenni a rézhídon.
- Bátran átmehetsz, csak amikor átérsz, tűzz egy rézgallyacskát a kalapodhoz. Amikor tovább¬mégy, találkozol a bátyámmal. Az úgyis elpusztít, bosszút áll értem! - kacagott a sárkány.
Erre a királyfi megmérgelődött, s a gonosz sárkány utolsó fejét is levágta. S továbbindult az ezüsterdő felé. Nemsokára el is ért az ezüsterdő határára. A hídnál megkötötte a lovát, ő maga gyorsan a híd alá bújt. Ekkor megszólalt a lova:
- Hej, kedves gazdám, itt már nagyobb baj ér minket! Ez a tizenkét fejű sárkány birodalma: mielőtt ideérne, meríts vizet a kalapodba, de még a csizmádba is, mert amikor szükség lesz rá, már nem fogsz ráérni. Háromszor fogok kiáltani neked. Mikor először kiáltok, előbb a csizmádból, amikor másodszor kiáltok, a kalapodból öntsél rám vizet. Mikor harmadszor kiáltok: vagdosd a kardoddal a sárkány szájából kicsapó lángot, ahogy csak bírod!
A királyfi erre leszaladt a híd alá, s lám, alighogy a csizmáját, kalapját megmerítette, jött ordítva, zúgva, rombolva a sárkány! Úgy bömbölt, hogy még a híd is remegett.
- Tudtam, ebadta, hogy egyszer meggyűlik veled a bajom! Megölted az öcsémet, azt neked meg nem bocsátom! Készülj a halálra, mert most elevenen megeszlek!
- Kedves gazdám - szólalt meg a ló -, egy marék vizet!
A királyfi fogta a csizmáját, és gyorsan ráöntötte a lóra. De alighogy ráöntötte, a paripa ismét megszólalt:
- Kedves gazdám, bár egy csepp vizet önts rám, mert mindjárt vége az életünknek!
A királyfi gyorsan ráöntötte a kalapjában levő vizet. Akkor a sárkány szájából hatalmas láng csapott ki.
- Vizet, vizet, ha istent ismersz! - könyörgött a királyfinak.
Persze a királyfinak volt esze, s a sárkányra egy cseppet sem öntött. Közben a láng már olyan erősen csapkodott a sárkány szájából, hogy majdnem mindent felperzselt a környéken. Akkor megszólalt a királyfi lova:
- Segíts, kedves gazdám!
A királyfi fogta kardját, s ütötte-vágta a sárkány piros lángját, ahogy csak bírta. Ömlött a vér a sárkányból, már mind a tizenegy fejét levágta, s éppen a tizenkettedikhez látott volna, mikor a szörnyeteg könyörgésre fogta:
- Jaj, jaj, ne bánts! Hagyd meg legalább ezt az egy fejemet!
- Jól van - mondja a királyfi. - Meghagyom a fejedet, ha megmondod, hogyan tudok átmenni az ezüsterdőn.
- Nyugodtan átmehetsz, csak tűzz egy gallyat a kalapodba.
Már éppen indulni akart, mikor látja, hogy egy kövön rettenetesen csúnya boszorkány kuporog.
,,Ezt nem mondta nekem - gondolta magában -, mert remélte, hogy a boszorkány elpusztít! Nem érdemel kegyelmet!" Fogta a kardját, és a sárkány utolsó fejét is levágta.
A boszorkány, aki nem volt más, mint a sárkány anyja, már tátotta hatalmas száját, hogy lovastul lenyeli. A királyfi sem volt rest, fogta a kardját, s neki a boszorkánynak!
De bizony, ha a lova nem gázolja le, s nem tiporja össze a gonosz teremtést, könnyen otthagyhatta volna a fogát! Miután nagy nehezen legyőzték, s a híd alá dobták, a királyfi letört egy gallyat, a kalapjába tűzte, és indult tovább.
Azt mondja neki a lova:
- Kedves gazdám, két nagy harcot megnyertünk, de nem tudom, hogy a harmadiknál nem marad-e ott az életünk. Mikor a hídhoz érünk, ne köss meg engem, hanem hagyj szabadon, s te se bújj a híd alá. Mind a két csizmádba meríts vizet, de még a kalapodba is! Mikor kiáltok, mind a két csizmádból önts rám vizet, de arra nagyon vigyázz, hogy egy csepp se fröccsenjen a sárkány szájából dőlő piros lángra!
Mikor a hídhoz értek, a királyfi úgy tett, ahogy a lova tanácsolta: megmerítette csizmáját, kalapját, majd elbújt egy bokor mögé, lova pedig egy fa mögé. Egyszer csak borzasztó nagy dirrel-durral jött a huszonkét fejű sárkány. Ordításától majdnem megsüketültek. Még messze volt a hídtól, de szájából már lövellt a láng, és ha a királyfi nem bújik bokor mögé, lova pedig fa mögé, megsütötte volna őket. Ordított a sárkány:
- Megbosszulom a testvéreimet! Megeszlek lovastul, te nyomorult!
Mi tagadás, nagyon megijedt a királyfi is, a lova is erre az irtóztató ordításra.
- Kedves gazdám - szólalt meg a ló -, adjál egy csepp vizet!
A királyfi fogta a két csizmát, hogy abból öntsön a lovára. Látta ezt a sárkány, és könyörögni kezdett:
- Nekem is adjál! Jótett helyében jót várj!
A királyfinak azonban helyén volt az esze, s a két csizmájában levő vizet ügyesen a lova kék lángjára öntötte, hogy egy csepp se esett a sárkányra. Utána a kalapjában levő vizet is a lovára öntötte. De ezt már alig bírta, mert a sárkány torkából lövellő láng majd megsütötte.
- Kedves gazdám - szólt a ló -, most segítsél! Szedd össze minden erődet!
- Semmit sem tehetek, kedves lovam, mert majd megégek a lángtól! Úgy látom, vége az életünknek!
- Sose keseredj el! - biztatta a ló. - Fogd a kardodat, és küldd magad helyett!
- Édes kardom, segíts rajtunk - mondta a királyfi. Pusztítsd el ezt a büdös férget!
A kard erre kisiklott a királyfi kezéből, és kocsonyahússá vagdosta a huszonkét fejű sárkányt. Ugyanúgy összevagdosta a második boszorkányt is, vagyis a huszonkét fejű sárkány anyját, s utána magától visszaszállt a hüvelyébe.
A királyfinak csak annyi dolga volt, hogy bedobálja őket a híd alá. Aztán letört egy gallyat az aranyfáról, a kalapjához tűzte, felült hűséges lovára, s továbbindultak, befelé az aranyerdőbe. Mikor már nagyon elfáradtak, lefeküdtek egy nagy fa tövébe.
- Aludjál csak, édes gazdám - szólalt meg a ló -, majd én virrasztok.
Éjjel tizenkét órakor három holló szállt a nagy fa tetejére. Elkezdtek beszélgetni:
- Ha most ébren volna, valamelyikünk szavaiból megtudhatná, hogy az aranyerdőn túl egy faluba érnek. Abban a faluban annyi a varjú, hogy a népek semmi jószágnak nem tudják hasznát venni, mert a varjak mindent kiesznek a földből. Van azonban abban a faluban egy kis kunyhó. Ha abba a kunyhóba bemennének, szép szóval tanácsot kapnának.
Hallja ezt a ló, s azonnal felkelti gazdáját.
- Gyerünk, édes gazdám! Majd később megpihenünk. Nemsokára beérünk egy faluba. Abban a faluban találunk egy kis kunyhót. Szépen köszönj be oda, s kérdezd meg: miért van ez a sok fekete madár ezen a tájon?
Úgy is lett. Odaérkeztek, a királyfi beköszönt:
- Szerencsés jó napot a ház gazdájának!
Egy öregasszony ült odabent.
- Adjon isten nektek is! - mondta. - Hogy kerültetek ide, mikor erre se lovas, se semmiféle gyalogos nem járhat, csak madarak?
- Sajnos, édes nénikém - mondja a királyfi -, elég baj az nekünk, hogy erre kellett jönni! De kérdeznék magától valamit, ha meg nem sérteném. Miért van maguknál ez a sok fekete madár?
- Azért van mifelénk ez a sok fekete madár - felelte az öregasszony -, mert Szögkirály, akinek az országában vagytok, még azt a kevés gabonát sem hagyja meg nekünk, amin eltengődhe¬tünk. Ha akadna valaki, aki minket ezektől megszabadítana, nagyon szegény vagyok, de három zsák aranyat adnék neki!
- Én megpróbálnám, kedves öreganyám, ha megmondaná, hogy lehetne őket innen kipusztítani.
- Nagy vitéz lehetsz, édes fiam, ha erre vállalkozni mersz! De ha már így áll a dolog, elmondom, mit kell tenned. Innen háromszáz méterre van egy kőbárka. Odáig kellene eljutnod úgy, hogy a varjak a szemed ki ne szedjék. Abban a kőbárkában ezüst-, arany-, gyémánt¬kin¬cse¬ken ül egy öregember. Ha azt elpusztítanád, egy varjú sem maradna errefelé, s a kincsekből neked is adnék három zsákkal, fiam!
Megköszönte a királyfi az öregasszony tanácsát, s ment vissza a lovához.
- No, édes gazdám, mit mondott a ház gazdája? - kérdi a lova.
A királyfi elmondta.
- De hogy ezt miként fogjuk véghezvinni, azt már nem tudom.
- Megpróbálkozunk ezzel is! - vigasztalta a lova.
Azzal elindultak: olyan sebesen száguldott a ló, hogy a varjak nem tudták utolérni. Mikor odaérnek, így szól:
- Édes gazdám, vedd ki a fülemből ezt a pálcát, vágj rá vele a bárka négy oldalára! Rögtön kinyílik a bárka ajtaja. Mihelyt kinyílt, vágd a kardot az ősz emberhez! Meg ne sajnáld, bárhogy rimánkodik. És meg ne ijedj, bármilyen sokan támadnak is rád majd ottan!
Mikor a kőbárkához ért, rávágott a pálcájával mind a négy sarkára, s csakugyan kinyílt az ajtó. Hát ahogy kinyílik az ajtó, annyi kígyófej bukkan ki, hogy a királyfinak majdnem földbe gyökerezett a lába. Jobbnak látta, ha ismét a kardját küldi, mert mi tagadás, úgy megrémült, hogy egy picula sem maradt a zsebében. Látta ezt a lova, azonnal segítségére sietett, a sok kígyót, már amit a kard nem győzött aprítani, összetaposta. Keresték a vénembert, nem találták. Egyszer csak látja a királyfi, hogy egy kövön hatalmas varangyos béka ül. Éppen rugaszkodik, hogy rájuk vesse magát. No de a királyfi sem volt rest! Diribdarabra vagdosta a varangyos békát. Mihelyt a varangyos béka kiadta páráját, az öregasszony kunyhójából egyszeriben palota lett, s a varjak mind eltűntek még a környékről is. Mert hát az a gonosz vénember volt a varangyos béka.
- No, kedves fiam - mondja az öregasszony -, alaposan bebizonyítottad nagy vitézségedet! Amit ígértem, megadom! Itt van a három zsák arany.
- Nem kell nekem a három zsák aranya, kedves jó öreganyám! Használja el jó egészséggel!
- Hát, kedves fiam, ha már így vagyunk, akkor csak annyit mondhatok, hogy jótettedért tőlem mindig jót várhatsz! Bárhol leszel, bármilyen veszedelmek között, én mindig segítségedre sietek. Nagyon okos jószág a lovad; minden gondolatomat neki fogom megsúgni, hogy téged ügyesen és okosan hordozzon nehéz utadon, mert tudom, hová mégy, édes fiam: Szögkirály birodalmába! No, hát csak induljatok, és járjatok jó szerencsével!
Miközben így búcsúzkodott az öregasszony, fogott egy gyönyörű szép kantárt, és a királyfi lovára tette. Ahogy mentek, mendegéltek, egy olyan hatalmas temetőhöz érkeztek, amelynek nem is látták a végét. Annyi volt ott a fejfa, mint égen a csillag. Látja a lova, hogy a királyfi igen elgondolkozik, s így szól:
- Látod, kedves gazdám, ezt a hatalmas temetőt? Nagyon kell vigyáznod, hogy te is ide ne kerülj a többi halott közé! Én már ott nem sokat tudok rajtad segíteni, csak azt tanácsolom, hogy bármilyen helyzetbe kerülj is, arra nagyon vigyázz, hogy senkit meg ne üssél, hanem inkább etesd és itasd! Most pedig vedd le a kantáromat, s köss ide, ehhez a fához, a kantárt akaszd fel a gallyra, te pedig indulj neki a temetőnek, ezen az úton addig, amíg egy kastélyhoz nem érsz. A többit majd meglátod.
A királyfi kikötötte lovát, ahogy az kérte, s aztán elindult a temetőn át, s nagy sokára odaért a kastélyhoz. Gondolta, ez bizonyára a király kastélya lehet. Fogta magát, s nagy bátran beköszönt a kastélyba:
- Szerencsés jó napot, felséges király atyám!
- Jó napot neked is! Hogy kerülsz te erre, ahol még a madár se jár? Mert még azok a varjak is, amelyek eddig itt tanyáztak, elmenekültek innen.
- Szolgálatot keresek, felséges király atyám!
- Hát ha keresel, kaphatsz. Nálam három nap három esztendő. De figyelmeztetlek, ha nem végzed jól a dolgodat, a te fejed is a többiek mellé kerül! Az lesz a dolgod, hogy három lovat ezzel a vasgerendával kétszer naponta alaposan eldöngetsz! Reggel pedig a vasgerendát ezzel a fafűrésszel összevágod.
A királyfi csak bólogatott. Szögkirály - mert ő volt - levezette az istállóba, és magára hagyta. Azt még elfelejtettem mondani, azt is meghagyta, hogy a lovakat etetni-itatni nem szabad.
,,Most ugyan mitévő legyek? - eresztette a királyfi búnak a fejét. Nézte a három szerencsétlen lovat - éhesek is voltak, szomjasak is. - Még verjem is őket? - gondolta. - Én, aki jószágot soha egy ujjal sem bántottam?... No meg aztán itt van ez a vasgerenda. Hogy fogom ezt fafűrésszel elvágni? Jaj, csak legalább lenne mellettem hűséges lovam, hogy tanácsot adhatna!" Lesz, ahogy lesz, de biz ő nem teljesíti a király kegyetlen parancsát. Jól megetette és megitatta a lovakat.
Mikor már éppen ki akar menni az istállóból, az egyik ló megszólal:
- Látom, nagyon el vagy keseredve, kedves gazdám! Egy cseppet se búsulj! Jótettedért jót várj!
- Hogyan, hát te beszélni is tudsz, ló létedre? - kérdi álmélkodva a királyfi.
- Azért szólaltam meg, mert enni-inni adtál nekünk. És láttam, milyen keservesen töröd a fejed azon, hogyan vágjad össze a fafűrésszel a vasgerendát. Ezen se búsulj, mert már össze van vágva apró darabokra. Most pedig figyelj jól arra, amit mondok - folytatta a ló. - Ha majd hozza neked a szakácsné az ebédet, ne fogadd el! Azt mondd neki, hogy munkáddal meg¬érde¬melsz annyit, hogy a király asztalánál egyél. Ha kérdi a király, hogy mi lett a vasgerendával, mondd azt, hogy már mind a hármat apróra törted, mikor összevissza vertél bennünket.
Alighogy a ló ezt elmondta, már hozta is a szakácsné az ebédet.
- Tessék, itt van az ebéd - mondja.
A királyfi erre így szólt:
- Ilyen munkával, mint az enyém, megérdemlem, hogy nekem a király asztalánál terítsen. Egy becsületes munkásember nem kint eszik a farágatón!
A szakácsné, mit volt mit tennie, visszavitte az ebédet, s jelentette a királynak, mi történt. Igen, de a király közben elment hazulról, csak a királyné volt otthon.
- Fölséges királyasszonyom, még ilyen szolgánk nem volt!
- Hogyhogy? - kérdi a királyné.
- Nemcsak az egyik, hanem mind a három gerendát összevágta, az ebédet azonban nem fogadta el. Azt mondta: egy munkásember nem eszik a farágatón, megérdemli, hogy a király asztalánál terítsenek neki!
Mikor a királyné ezt hallja, rettenetes dühbe gurul.
- No, majd adok én neki!
Szalad az istállóba nagy dühösen, de bizony mikor meglátta a királyfiút, elámult a szépségén, délcegségén, s nemhogy megszidta volna, de örömében azt sem tudta, milyen mézesmázos szavakkal hívja be asztalához ebédelni.
- Nem is tudtam, hogy olyan szorgalmas munkásember vagy. Nagyobb erővel bírsz, mint az én uram! Hol szerezted ezt a nagy tudományodat?
Azt feleli erre a királyfi:
- Felséges királyasszonyom! Azért járom a világot, hogy szolgálataimat becsületesen teljesítsem. Ami pedig az én tudományomat illeti, megmondhatom, nincs énnekem semmiféle tudományom! Épp ezért arra kérem, mondja meg, hogy hol van s miben rejlik férjének nagy ereje és okossága.
- Én azt nem tudom - feleli a királyné -, megkérdezni meg nem merem tőle, mert azonnal megölne haragjában.
A királyfi mind jobban és jobban kedveskedett a királynénak, úgyhogy az majdnem beleszeretett; mikor ebéd után elment, nem is tudott másra gondolni, csak őrá, mert mondom, annyira megtetszett neki. No de azért estére az urának nagyon finom vacsorát készített.
- Jaj, de el vagyok fáradva, asszony! - állít be este Szögkirály.
- Elhiszem, hogy el vagy fáradva, drága jó uram. Készítettem is neked finom vacsorát. Egyél, azután pihenj le.
- Nem eszem, és nem pihenek le addig, míg meg nem nézem, hogy az új szolga mit végzett. Szolga, hol vagy?
- Itt vagyok, felséges király atyám - állt elő a királyfi. Parancsát végrehajtottam!
Nem hitt a fülének a király. Leszalad az istállóba, hogy megnézze, mit végzett a szolga, s mikor látja, hogy a vasrudak össze vannak törve, majd kétségbeesett. Bemegy a lovakhoz az istállóba, azok fetrengenek, nyögnek kínjukban.
- No, most akadt jó gazdátok! Még a vasgerenda is eltört, annyira elvert benneteket! - mondta kárörömmel a lovaknak.
Fölmegy vissza a királynéhoz.
- No, mit végzett a szolga? - kérdi a királyné, mintha semmiről sem tudna.
- Derekasan végrehajtotta feladatát! - felelte Szögkirály.
Azzal leültek vacsorázni. Vacsora közben odahúzódik a királyné az urához, elkezdi cirógatni, simogatni, és szép szavakkal hízeleg neki:
- Oly szép és erős vagy, mint egy igazi király! S oly boldog is lennék melletted - és akkor elkezdett keservesen sírni -, ha őszinte volnál hozzám! Mert egy igazi férj a feleségének megmondaná, miben van az ő nagy tudománya!
Mikor ezt hallja Szögkirály, rettenetes haragra gerjedt, és úgy nyakon cserdítette a feleségét, hogy lefordult a székről.
- Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet? - ordította.
Az asszony bánatában nem szólt egy szót sem, csak sírt keservesen. A király elunta hallgatni felesége sírását, meg is bánta hirtelen haragját, enyhébb szóval megkérdezte hát:
- Miért sírsz, kedves feleségem, mi bajod?
Azt mondja neki az asszony elcsukló hangon:
- Hiába vagyok a világ leghatalmasabb királyának a felesége, hiába van szépségem, gazdag¬ságom, szolgáim, kincseim, mind nem ér semmit: mert az én uram nem szeret engem!
- Honnan jött rád újabban az a mánia, hogy én téged nem szeretlek?
- Nem mánia ez, való igazság! Mert ha szeretnél, nem titkolóznál előttem, hanem megmon¬danád, hogy miben van a te nagy erőd és tudományod.
- Hát ha csak az a bajod, megmondom: a kertben, a legnagyobb almafában van az én összes tudományom és erőm.
Mikor a király elaludt, a királyné titokban leosont az istállóba a szolgához. Mit beszéltek, sugdo¬lóztak, mit nem, elég az hozzá, a királyné azonnal az almafához szaladt, körülkapál¬gatta, száraz leveleit leszedegette, gyönyörű szépen kidíszítgette.
Mikor reggel felkelt a király, kinéz az ablakon, látja az almafát kidíszítve.
,,Mégiscsak szeret engem ez az asszony - gondolta magában -, hogy olyan szépen kidíszítgette a fát!"
Majd lement az istállóba a szolgához, és most kétszerte olyan vastag vasgerendát adott neki, mint először, fafűrészt is, és megparancsolta, ne adjon sem enni, sem inni a lovaknak, hanem üsse-verje őket a vasgerendával, aztán a vasgerendát a fafűrésszel fűrészelje ketté.
Azzal Szögkirály elment hazulról.
A királyné alig várta, hogy elmenjen. Még csak reggel volt, de már hívatta fel a szolgát. Már früstök is várta. Együtt früstököltek, beszélgettek. A szolga megint kioktatta a királyasszonyt:
- Úgy cselekedjél, hogy amikor a király hazajön, téged az almafánál találjon! Nagyon örülj neki, mikor hazajön, járd körül a fát, ölelgesd, csókolgasd, mondd neki, hogy már nagyon boldog vagy.
A királyfi ezután lement az istállóba, a lovakat megetette, megitatta (nem is kell mondjam, hogy a gerendákat megint összevágta). Azt mondja később a legkisebb ló neki:
- Nehogy azt hidd, kedves gazdánk, hogy Szögkirály ereje az almafában van! Mi tudjuk, hol az ő ereje! Van neki valahol a palotájában egy galambja, annak a zúzájában van egy darázs. Aki azt a galambot megöli, zúzájából a darazsat kiveszi és lenyeli, abba Szögkirály minden ereje belészáll, Szögkirály pedig összeroskad, erejét veszti. De te csak mondd a királynénak, hogy örüljön, mert később Szögkirály úgyis mindent bevall neki, még azt is, hogy hol tartja azt a galambot elzárva.
Mikor hazajön a király, s az asszonyt lopva lesi, hát látja, hogy kivitt magának egy fotelt az almafa alá, és ott örvendezik, énekel.
,,Csakugyan szeret engem ez az asszony - gondolja magában. - Milyen hűségesen őrizgeti ezt a fát!"
Nem szólt semmit, hanem azonnal a szolgához sietett, hogy megnézze, milyen munkát végzett. Látja, hogy a vasrudak össze vannak tördelve, a lovak pedig úgy nyöszörögnek kín¬juk¬ban, mintha mindjárt ki akarnák adni párájukat.
Megdicsérte a szolgát, aztán ment vissza a királynéhoz, mintha keresné, mintha nem is látta volna, hogy a fa alatt szórakozik.
- Hol vagy, kedves feleségem? - kiabál utána a kertben.
- Itt vagyok, édes uram, gyere ide az almafához!
Mikor a király odaért, felesége összevissza ölelgeti, csókolgatja, és azt mondja neki:
- Még azt kérdezed, miért vagyok itt, drága jó uram? Őrzöm az erődet, a tudományodat, a szépségedet!
- Látod, milyen könnyen bolonddá lehet tenni egy asszonyt?! - kacagja el magát Szögkirály. - Hát azt hiszed, az almafában van az én erőm?
- Hát nem? Nem abban van?
- De nem ám!
- Hát akkor mért teszel engem bolonddá? Most már látom valóban, hogy nem szeretsz! - mondja a királyné, s elkezd keservesen sírni.
- Ne sírj, mert igazán megmondom, hol van az erőm! A kemencében.
Ahogy ezt a királyné hallja, azonnal odaszalad a kemencéhez, lesepregeti, frissen meszeli. Nézi a király, mit csinál a felesége. Azt mondja neki:
- Hagyd abba most ezt, inkább vacsorát adjál!
- Ó, édes, drága jó uram! Nekem ez az első, nem a vacsora.
Mit volt mit tennie, kénytelen volt megvárni, míg az asszony rendbe hozza, kidíszíti a kemencét. Csak azután mentek be vacsorázni. Vacsora közben azt mondja a király:
- Hallod, asszony, olyan szolgára akadtunk, hogy ő már nekünk meg is marad, még akkor is, ha letölti a három napot.
- Minek nekünk ez a szolga? - kérdi a királyné, hogy észre ne vegye a király, mi van a bokor mögött. Fizesd ki, és engedd útjára!
Felkel reggel a király, egyenest az istállóba megy. Most már háromszorta vastagabb vasrudat adott a szolgának, mint legelőször, mellé a fafűrészt, és ugyanazt parancsolta, amit az előtte való napokon.
Azután felszedelőzködött, hogy elmenjen hazulról, s közben látja, hogy az asszony még akkor is a kemencével bajol. Nagyon örült neki, hogy a felesége ennyire szereti.
Hogyha a felesége csakugyan ennyire szereti, miért kell akkor néki titkolóznia? - kérdezte magában útközben. S elhatározta, hogy ha hazaér, megmondja a valóságot.
A királyné otthon azalatt így-úgy, tovább szórakozott a királyfival. Mikor jön haza este Szögkirály, látja, hogy felesége a kemencét még mindig bokrétázgatja.
,,Szegény asszony - gondolja magában -, valósággal csókolgatja, babusgatja azt a kemencét!"
Örömében le se ment a szolgához, hanem megölelte a feleségét, s azt mondta neki:
- Jaj, de buta vagy, édes feleségem! Gyere utánam!
Azzal a kulcsok közül kiválasztotta a tizenkettediket, s benyitott a tizenkettedik szobába. Odavezeti feleségét egyenest egy szép aranykalitkához.
- No, kedves feleségem, látod ezt a galambot?
- Látom.
- Ennek a galambnak a zúzájában van egy darázs. Ebben a darázsban van az én erőm. De ha ezt megmondod valakinek, halálnak halálával halsz meg! Mert aki ezt a galambot megölné, zúzájából a darazsat kivenné és lenyelné, minden erőm belé költözne!
Mikor az asszony ezt hallotta, fogta a kalitkát, leporolgatta, lepucolgatta, s azután elkezdett sírni, hogy miért teszi őt az ura ennyire bolonddá.
Reggel, mikor felkeltek, a király kiadta a parancsot a szolgának úgy, mint az előző napokban, azután elment hazulról.
A szolga úgy, mint eddig, szépen megetetett, megitatott.
A királyné alig várta, hogy az ura elmenjen, felhívatta a fiút, s boldogan mondta:
- No, most már tudom, hol van az uram ereje! Ha akarod, te is megláthatod.
Azzal átadta neki a tizenkettedik szoba kulcsát.
A királyfi azonnal kinyitotta a szobát, megfogta a galambot, zúzájából kivette a darazsat, s lenyelte. Abban a pillanatban olyan erős lett, hogy a föld besüppedt alatta, ahogy lépett.
Szögkirály csak este tíz órára ért haza: olyan erőtlen lett, hogy alig bírt járni. De már akkorra a három ló három gyönyörű szép tündérlánnyá változott!
- Jó estét, édes feleségem - köszöntött be keserűen Szögkirály, mikor megérkezett. - Tudhattam volna, hogy ezt teszitek velem, mert azt a munkát, amit a szolgára bíztam, még senki sem tudta végrehajtani. Most már azt is tudom, hogy a szolga nem más, mint öcsémnek a fia! Most már mindegy. Itt van a fülemben ez a pálca. Vegyétek ki, és ütögessétek meg vele azokat a sírköveket, melyek a kertben és a határokban vannak. Azok mind élő emberek voltak, és a pálca ütésére megelevenednek. A másik fülemben is van egy pálca. Vegyétek ki, és ha azzal a pálcával a kastély négy sarkát megütöd, egy alma lesz belőle. Add oda az öcsém fiának ezt az almát, s mondd meg neki, hogy vigye vissza az öcsémnek, amit tőle elragadtam. Engem, ha gonosz voltam is, hagyjatok élni, és teljesítsétek utolsó kívánságomat, hogy még egyszer az életben beszélgethessek az öcsémmel!
Úgy is lett minden, ahogy Szögkirály mondta. Kivették füléből a pálcát, a köveket megveregették. Felébredtek a népek, szaladoztak erre-arra, ki merre tudott, keresték az utat hazafelé.
Akkor a királyfi megparancsolta, hogy terítsenek hétszemélyes asztalt. Felhívatta a három leányt is. Körülülték az asztalt, együtt vacsorázott a király, királyné, szakácsné, a három leány. A királyfi már úgy volt felöltözve, ahogy királyoknak dukál.
Vacsora után kivette Szögkirály füléből a másik pálcát, megütötte vele a kastély négy sarkát, s az tüstént almává változott. A királyfi az almát betette a zsebébe, és ment vissza egyenest a lovához. Leakasztotta a gallyról a kantárt, felrakta a lóra.
- No, kedves lovam, most már mindent végrehajtottunk! Köszönöm szolgálataidat, a jutalmat majd otthon megkapod, mehetünk vissza édesapámhoz!
Hamarosan meg is érkeztek a palotához.
- Megjöttem, édesapám! - köszöntötte boldogan a királyfi az öreg királyt.
Volt nagy öröm otthon! De mit tagadjam, nagy változás is történt, mialatt a királyfi távol volt. Született neki két öccse. No, ez öröm. De szomorúság is történt távolléte alatt, mert meghalt az édesanyja. Ezen bizony sokáig elbúslakodtak, de változtatni a dolgon már nem lehetett. Azt mondja a királyfi édesapjának:
- Édesapám, gyerünk ki a rózsáskertbe!
Mikor kiértek, elővette a pálcát, megütötte az almának a négy oldalát, s abban a pillanatban ott termett előtte Szögkirály kastélya.
- Ez a kastély most már a tied, édesapám!
Azzal elővette a rézgallyat, amit a rézerdőben tört le, azután az ezüstgallyat, amit az ezüsterdőben tört le, azután az aranygallyat, amit az aranyerdőben tört le, s odaadta édesapjának.
- Édesapám, most már tied a rézerdő, az ezüsterdő és az aranyerdő is!
Édesapja meghatottságában csak a szemét törölgette.
Akkor megszólalt a királyfi:
- Édesapám, szeretnéd-e meglátni a bátyádat, ha még oly gonoszul bánt is veled?
- Mi tagadás, fiam, még mindig haragszom, de azért örülnék, ha láthatnám: vajon milyen lehet abban a nagy gazdagságban?
Akkor a királyfi karon fogta édesapját, és bevezette a kastélyba. Ott ültek az asztalnál Szögkirályék ugyanúgy, mint abban a pillanatban, mikor almává varázsolta a kastélyt. A két testvér egymásra ismert, és Szögkirálynak megbocsátott az öccse. De minek szaporítsam a szót? A királyfi feleségül vette a legkisebb lányt, aki Szögkirálynál ló volt, a másik két tündér¬lányt két öccsének adta, a királynét pedig az édesapjának. Az öreg, erőtlen és magatehetetlen Szögkirályt pedig úgy tartották már csak, mint valami kisgyermeket.
Megvolt a nagy lagzi, mink is ott voltunk, ettünk-ittunk, jóllaktunk, hazagyüttünk, ők ott maradtak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.
/Sáfár Sándor gyűjtését feldolgozta Jékely Zoltán
A cigányasszony meg az ördög
Élt egyszer valamikor régen, amikor még csak a cigányok tudtak sírni, egy tündökletesen szép asszony, akinek tizenhárom gyereke volt. Úgy hívták, Vunida. Olyan szegények voltak, hogy reggeltől estig csak aludtak, hogy ne kínozza gyomrukat az éhség! Vunida szívét betegre marcangolta a bánat, ha csontsovány fiaira nézett.
- Mit tegyek? Mit tegyek! - sikoltozta hosszú haját tépve.
Egy reggel felvette egyetlen jó ruháját, felkötötte féltve őrzött rózsás kendőjét, hogy elmegy szerencsét próbálni, kenyeret koldulni a fényes paloták felé. Meghagyta gyerekeinek, hogy a kunyhóba senkit ne engedjenek be, majd elővette esztendeje elhalt ura zöld kalapját, letette a földre és háromszor átugrotta, hogy szerencsével járjon. Elindult. Ahogy ment, mendegélt, meglátta őt az ördög, aki nyomban beleszeretett az asszonyba. Meg is szólította rögtön.
- Vunida te! Légy a feleségem, lesz szép ruhád, teli kamrád, apró termetű fekete lovacskád. Nem kell koldulnod, szép Vunida!
Az asszony majd szörnyethalt, ahogy meglátta a szőrös testű, szarvait vakargató ördögöt. Hányta is magára a keresztet, de nem segített rajta. Az ördög továbbra is a nyomában loholt. Ekkor háromszor megpördült maga körül, szoknyája alját a fejére borította és futni kezdett, ahogy csak a lába bírta.
Az ördög nagyot nevetett az asszony mesterkedésein. Varázsolt egy palotát rögvest, ő maga pedig ifjú, szép herceggé változott és várta az asszonyt. Nem kellett sokáig várnia. Vunida ahogy meglátta a díszes palotát, azon nyomban dörömbölni kezdett kapuján. Az ördög kezeit dörzsölgetve kinyitotta a kaput és így szólt:
- Mi járatban vagy erre, te cigányasszony?
- Jó uram, engedj be! Az előbb találkoztam a sátán egyik fiával, és igencsak megijedtem. Kenyeret koldulni indultam tizenhárom szép fiamnak. Szánj meg engem - könyörgött Vunida kétségbe esve.
- Gyere csak... gyere. Itt nem kell félned senkitől. Kapsz puha kenyeret fiaidnak, meg egy egész sült tinót is - csalogatta be az ördög a reszkető asszonyt a palotába.
- Milyen jó vagy hozzám, uram. Mit adhatok én szegény asszony cserébe néked? Szépen varrok... Talán egy aranypalástot hímezhetnék.
- Nem kell nekem aranypalást! Gyönyörű hajadat, erdőillatú csókodat akarom! - válaszolta az ördög és levetkőztette az asszonyt. Vunida tűrte, de gondolatban már otthon járt kiskunyhójában és etette fiait. Az ördög nem tudott betelni az asszony szépségével. Vunida könyörgőre fogta a dolgot.
- Engedj utamra, vissza a gyerekeimhez, jó uram. Éhesek, fáznak szegény árváim. Tán már farkasok ólálkodnak földbevájt kunyhónk körül.
- Nem engedlek! Itt maradsz velem örökre! - kiabálta az ördög, és hatalmas, égig érő falat varázsolt a palota köré.
Sírt Vunida éjjel-nappal, de az ördög csak ölelte, csókolta, el nem engedte volna egy pillanatra sem. Ám egyszer úgy elaludt a pokolfajzat, hogy Vunida, kendőjét jól megpakolva ennivalóval, ki tudott szökni a palotából. Dehogy állította meg az égig érő fal! Foggal-körömmel lyukat vájt benne, és rohant a kunyhó felé. Az ördög megérezte, hogy az asszony nincs mellette. Tűvé tette a palotát, míg megtalálta a falba vájt lyukat.
- A pokolba! - káromkodott vörösen a méregtől, és Vunida után vetette magát.
- Állj meg asszony! ... Állj meg! Gyere vissza!
- Dehogy megyek! - sikította Vunida, és még gyorsabban futott. Könyörgött az ördög, de mivel ez sem segített, fenyegetőzni kezdett. De hiába.
- Megátkozlak cigányasszony! - kiabálta eszét vesztve. De az asszony még erre sem állt meg. Az ördög fekete csókává változott, és Vunida fényes hajába tépett karmaival.
- Átkozott légy! Meggyfa legyen belőled a kunyhód előtt! Húsodat egyék, véredet igyák a gyerekeid! - károgta a madárrá lett ördög.
Alighogy elhallgatott az ördög, égzengés támadt, de még a föld is megnyílt. Vunida nagy fájdalmat érzett testében, és földbe gyökerezett a lába. Meggyfává változott valóban. A tizenhárom fiú a furcsa zajra mind ott termett a kunyhó előtt. Tágra nyílt szemük a csodálkozástól, amikor meglátták a roskadásig teli meggyfát, és a fán károgó fekete madarat. Parittyával azon nyomban lelőtték a csókát, megsütötték és megették. De a meggyfát is lekopasztották. Egy szem nem sok, annyit sem hagytak az ágakon. Csurgott állukon a meggy vörös leve, mint a vér. A fa szelíden sóhajtozott, de másnapra ugyanannyi gyümölcsöt termett. A tizenhárom fiú megerősödött, és elindultak megkeresni az anyjukat. A fa valódi könnyeket sírt, ahogy utánuk nézett, de megszólalni nem tudott!
Ment, mendegélt a tizenhárom fiú. Folyókon, hegyeken keltek át, faluról falura jártak, városról városra, kérdezték, kutatták a szép Vunida nyomát, de nem találták sehol.
Egyszer betévedtek egy díszes fekete sátorba, ahol ősz szakállú bölcs mondott igaz meséket. Hallották az ördög és a cigányasszony történetét is, de nem ismertek rá Vunida szerencsétlen sorsára. Vándoroltak hát tovább, fekete madarak kísérték őket károgva. Azóta is bolyonganak a világban - hiába, éhségüket és szomjukat anyjuk húsával, anyjuk vérével, a cigánymeggyel csillapítva...
/Sáfár Sándor gyűjtését feldolgozta Jékely Zoltán
Az ördögkirály lánya
Volt egyszer egy király. Az a király olyan erős ember volt, hogy nála erősebb az egész világon nem akadt. Az egész világon az összes királyt leverte. Övé volt az egész világ. De a király már igen öreg volt.
Egyszer aztán gondolkozóba esik. Előveszi a könyveit, nekilát olvasni. Mindegyre olvas, olvas. Egyszer csak az ördögre bukkan.
- Na, az ördöggel még nem verekedtem.
Fog egy darab papírt, és megüzeni az ördögnek, hogy szombaton délben álljon ki vele viadalra. Az ördög megkapja a levelet, elolvassa a levelet, elneveti magát:
- No nézd már, kivel akar megmérkőzni ez a király? Énvelem? Hiszen én egymagam felfalom az egész hadseregét. Nem fért a fejébe, hogy én vagyok az ördög?
Akárhogy is, az ördög nem tehetett egyebet, ki kellett állnia viadalra a királlyal. A király szombaton délben már kint volt a hadseregével a terepen, ahol mérkőzniük kellett. Nézgélnek szerteszéjjel, nem jön senki. Egyszer az egyik katona felfelé néz. Látja, hogy olyan fekete fellegek jönnek, hogy az Isten őrizzen. Jelenti a katona a királynak:
- Királyom, kardod a nyakamon, nézz egy kicsit felfelé! Olyan fekete felleg jön, olyan rossz idő, hogy az Isten őrizzen! Most nem tudunk háborúzni; inkább menjünk haza!
A király felnéz:
- No, fiaim! Azok nem fellegek, hanem ördögök. Most jönnek az ördögök!
Mikor a katonák meghallották, mind megrémültek:
- Ó, Istenem, nézzétek! Egy ördög akkora, mint egy felleg!
Az ördögök leszállnak a király előtt, csatába kezdenek. Csatáznak három nap, három éjszaka, de egyetlen katona sem esett el, sem az ördögök közül, sem a király seregéből. Ekkor így szól az ördög a királyhoz:
- Hej hej, király! Látom, jó katonáid vannak, mert még egy sem esett el a katonáid közül.
Mondja neki a király:
- Hát bizony neked is jó katonaságod van, mert a tiéid közül sem esett el egy sem. Pedig a te katonáid ördögök.
- Hó, király, ha tudtam volna, hogy ilyen ember vagy, a világért sem álltam volna ki veled viadalra.
Nem sok idő múlva egy katona érkezik a királyhoz:
- Nézd, király, a feleséged levelet küldött neked.
No, fogja a levelet, elolvassa, odamegy az ördöghöz:
- Nézd, ördög! A feleségem levelet írt nekem, hogy ma már hatodik éve itt vagyunk és folyton harcolunk, és közben nem is láttuk a feleségünket. Neked sincs egy fiad sem, nekem sincs. Menjünk haza, nézzük meg a feleségünket, mert ki tudja, élnek -e, vagy sem.
- Igaz, jól mondod. De én csak úgy engedlek haza, hogy ami nincs a házadban, ideadod nekem szolgálni három évig.
A király megáll, gondolkozik. Azt gondolja:
- Hát hiszen én tudom, hogy mi van a házamban, mi van a padláson; úgyhogy az ördög nem nyerhet.
- Jól van, te ördög
- mondja.
- Amiről nem tudom, hogy nincs nekem, neked adom három évre.
Hazatér a király, a felesége állapotos. Mikor a király látta, majdnem eszét vesztette, hogy odaadja a leendő fiát. Felesége lebetegedett, szült egy szép kisfiút. Az a fiú úgy nőtt, hogy amenynyit más gyerek három év alatt nő, ő egy nap alatt nőtt annyit. Nem volt mit tenni, a király visszatért a csatába, és szólt:
- Na, nézd, ördög! Ha tudtam volna, hogy kit kell neked adnom, itt maradtam volna, amíg meg nem halok. Nem bántam volna, hogy nem látom a feleségemet, nem látok senkit, mintsem hogy neked adjam a fiamat.
Na, semmi baj; most már nem harcoltak tovább. Hazatértek az ördög katonái, hazatért a király hadserege. Mikor a fiú tizennyolc éves lett, át kellett adni az ördögnek három évre. Mire a tizennyolcadik évet betöltötte a fiú, akkorára nőtt, mint egy hegy. Mikor betelt a tizennyolcadik év, elindult szolgálni az ördöghöz. Ezen a napon a fiú csak evett, ivott, az ördögnél nem volt semmi teendője. Másnap azt mondja neki az ördög:
- Na, fiú, vacsora után gyere fel hozzám!
A fiú gyanútlanul felment az ördöghöz. Mondja neki az ördög:
- Na, látod ott azt az erdőt?
- Látom.
- Na, reggelre az egész ki legyen vágva, a fa az udvaromra rakva, a tuskók kiszedve, az udvaron külön rakva, a föld fel legyen szántva, be legyen ültetve szőlővel, s reggelre egy kancsó bort ihassak.
Mikor a fiú hallotta, búsan kiment. Időközben azonban az ördögnek is született két fia, meg két lánya. A kisebbik lány olyan volt, olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem, olyan szép volt. Megszerette egymást a legény meg a lány. Mikor kimegy, indul a lányhoz, elmondja neki.
- Hm, ez a legkisebb dolog. Eredj, feküdj csak le. Majd reggel felkeltelek, amikor a bort kell vinned a tatának.
Megy a legény, elkeseredetten lefekszik. Megy a lány, minden szobából összeszedi a kulcsokat. Tizenkét órakor kimegy, földhöz vágja. Ahány ördög volt az egész világon, mind odagyűlt. Mondják az ördögök:
- Mit parancsolsz, drága kedves gazdasszonyunk?
- Semmiség. Látjátok azt az erdőt? Reggelre abból az erdőből az összes fát hordjátok az udvarunkra, a tuskókat szedjétek ki, szántsátok fel, ültessétek be szőlővel, reggelre legyen belőle egy kancsó bor.
- Egyél, igyál, ez a legkisebb dolog.
Nekilátnak az ördögök, fél éjszaka alatt ki volt vágva az erdő. Mindent -mindent -mindent elvégeztek, reggel négy órára már ott volt a kancsó bor a lánynál. Megy a lány, felkölti a fiút, átadja neki a bort:
- Eredj, vidd a tatának!
Felmegy a legény, az ördög még aludt. Felébreszti:
- Király, kardod a nyakamon, itt van, amit parancsoltál.
Mikor az ördög látja a bort, nem akarja elhinni. Felkel, nézi.
- Hát, fiam, ember vagy! Látszik, hogy kinek a fia vagy. Na, semmi baj. Eredj, feküdj le, és egyél, igyál.
Megy a fiú, örvend, hogy megmenekült. Megy megint a lányhoz, sétálnak a kertben, esznek, isznak. Másnap megint mondja neki az ördög:
- Na fiam, vacsora után gyere fel hozzám!
Jól van. Vacsora után megint felmegy a fiú gyanútlanul. A lány kint a lépcsőn várt rá. Belép.
- Na fiam! Látod ott azt a helyet?
- Látom.
- Ugye szép síma?
- Szép.
- Reggelre építs oda nekem egy kastélyt aranyból, meg egy hidat attól a kastélytól eddig a kastélyig, az udvaromig, s az is arannyal legyen kiverve.
Mikor a fiú hallotta, majdnem meghalt. Kimegy a fiú, mondja neki a lány:
- Mit mondott a tata?
- Ó, hagyj békét, mert reggel meghalok.
- Miért?
- Megöl az apád:
- Hogy -hogy? Olyan nagy munkát bízott rád?
- Ej, Istenem, semmit sem tehetsz, nem tudod megtenni.
- Mégis mondd el!
Elmondja a legény, hogy mit mondott az apja.
- Hó, kérem, ez apróság! Te csak menj, feküdj le.
Megy, lefekszik. Indul a lány tizenkét órakor, összeszedi az összes lakatot a szobákban. Tizenkét órakor földhöz csapja az udvar közepén. Valahány ördög elsőben jött, most még több jött.
- Mit parancsolsz, drága kedves gazdasszonyunk?
- Hát, látjátok ott azt a helyet?
- Látjuk.
- No, reggelre álljon ott egy arany kastély. Meg egy híd attól a kastélytól az én kastélyomig, az is aranyból. S az udvar is arannyal legyen kiverve.
Rendben van. Egyik a bányában bányászta az aranyat, a másik hordta, összerakta, másik az udvart intézte, másik a hidat építette. Reggelre készen volt. Reggel hat órára befejezték a munkát az ördögök. Reggel hatkor távoztak, mert készen volt a kastély munkája, ahogy kérték. Megy a lány a legényhez, felkölti:
- Fiú! Kelj fel! Eredj a tatához, mondd meg, hogy készen van.
Mikor a legény talpra állt, a szobájából nézte, hogy mi van, de nem látott ki az ablakon. Megdörgöli a szemét, hogy jól lát?
- Ejnye, Istenem, milyen munka folyt itt!
Megy a királyhoz, az ördöghöz, felébreszti:
- Na király, kardod a nyakamon! Készen van a munka, amit parancsoltál.
Felkel a király; mikor látja:
- Ejnye, Istenem! Meglátszik, hogy kinek a fia jött ide! No, nem baj. Eredj, feküdj le és aludj.
Az ördög megy a feleségéhez:
- Nézd, a fiúnak mind a három esztendeje letelt. Haza kell engedni.
- Dehogy kell! Amíg én is nem adok neki egy feladatot, addig nem mehet haza.
- Hogyan? Hiszen a három éve letelt!
A legény szedelőzködött, hogy megy haza. Az ördögné mondja neki:
- Hohó, fiú, hová sietsz ennyire? Nem jut eszedbe, hogy az első napon nem csináltál semmit, csak ültél és ettél?
- Hát aztán mit érdekel ez engem? Én leszolgáltam a magam három évét, haza kell mennem, mert apám vár rám.
- Dehogy is vár! Tudd meg, hogy soha többé haza nem mégy. Még egy éjszakára itt kell maradnod. Mert a három nap volt egy év (?).
Rendben van. Nem volt mit tegyen a legény, kénytelen volt maradni. Az ördögné mondja a férjének, az ördögnek:
- Hallod -e! Anyád ma negyven éve halt meg.
- Igen. Én akkor gyerek voltam. Azt sem tudom, hol van eltemetve; nem is ismertem.
- Na, akkor mehet haza, ha elhozza a kendőjét meg a fülbevalóját.
Mikor az ördög ezt hallja:
- Ejnye, Istenem! A kendőből már semmi sincs! Negyven év alatt teljesen elrothadt. A fülbevalóból esetleg még van valami, de a kendőből nincs.
- Hadd menjen érte, hogy elpusztítsuk a fejét! Mert láttad, hogy az apja miféle. Ha mi nem öljük meg a fiát, és hazamegy, ő fog bennünket megölni. Láttad, hogy az apja öreg ember, és mégis milyen világra szólóan erős!
Ekkor azt mondja az ördög a fiúnak:
- Na, vacsora után gyere fel hozzám!
Vacsora után a fiú felmegy, megint gyanútlanul. Mondja neki az ördög:
- Na fiam! Anyám ma negyven éve halt meg.
- No hát, ha az anyád meghalt, mi közöm nekem az anyádhoz?
- Ha! Hogy mi közöd van az anyámhoz? El kell hoznod a kendőjét meg a fülbevalóját.
- És hol van eltemetve?
- Az a te dolgod - mondja az ördög -, hogy hol van eltemetve.
- Aztán miért az én dolgom, ha neked van szükséged rá?
- Haj, fiam, én sem tudom, hol van anyám eltemetve. De ha nem reggelre a fejed a lábadnál lesz.
A fiú kimegy, szól a lánynak:
- Nézd, mit mondott az apád! Hozzam el az anyja fülbevalóját meg a kendőjét.
- Hú, jajaj, ez már nagy dolog! A többi volt, ami volt, de ez nagy dolog. Lehet, hogy a katonáim tudják, hogy hol van eltemetve, de a kendőből már semmi sincs; a fülbevalóból talán még van valami, de a kendőből semmi sincs.
Megy, összeszedi az összes kulcsot meg az összes lakatot. Kimegy tizenkét órakor, földhöz csapja mindet. Ahány ördög a világon volt, mind ott termett. Mindet sorba állította a lány. Sorra megkérdezte:
- Nem tudod, hol van eltemetve a tata anyja?
Egyik sem tudta. Leghátul jön egy sánta ördög. Kérdi tőle:
- No, tudod -e, hol van eltemetve a tata anyja?
- Biz én tudom.
- No ha tudod, eredj oda, ásd ki! Hozd el a kendőjét meg a fülbevalóját!
- Hó, kedves lány! Hát megbolondultál? Vagy csak teszed magad?
- Hát miért?
- Nem gondolod, hogy negyven év után nincs meg a kendője?
- Akár megvan, akár nincs, amit találsz, azt ide kell hoznod.
Nem volt mitévő legyen az ördög, mennie kellett. Indul, éjjel tizenkét órakor kiássa az öreg ördögnét. A fülbevalót megtalálta, de a kendőből nem volt, csak egy darab, egyik sarka. De még az is el volt rothadva, egészen szétfoszlott. Visszatér az ördög, odaadja a lánynak.
- No, nem hittél nekem. Megmondtam neked, hogy a kendőből semmi sem maradt; csak a fülbevaló van meg, mert azt nem ette meg olyan gyorsan a rozsda. De a kendőből három -négy év múlva semmi sem marad.
- No, semmi baj. Elmehettek.
Az ördögök elmennek. A lány bemegy a legényhez, felkölti:
- Kelj fel!
- Mi baj?
- Mennünk kell, mert ha nem, anyám téged is megöl, engem is.
- Hát miért?
- Hát nézd, a kendőből semmi sem maradt. A fülbevaló itt van, de a kendő nincs.
A fiú felkel, távoznak, hazaindul a legény a lánnyal. Reggel az ördögné felébred, megy a királyhoz:
- Még nem jött fel a legény?
- Még nem.
Bemegy a házba, a lány sehol, de a legény sincs sehol.
- Na király, nem megmondtam neked, hogy megeszi a fejünket a fiú? No, gyorsan kösd fel a szárnyadat, s utánuk!
Hátára köti a szárnyát az ördög, indul. Egyszer csak megszólal a lány:
- Hej, hogy ég a hátam!
- Hej, az enyém is hogy ég!
- No, jön a tata!
Gyorsan leugranak a lóról, és szól a fiúnak:
- Tedd ezt a fülbevalót a füledre!
Fülére teszi a legény a fülbevalót. A fiúból egy öreg pakulár lett, a lányból egy birka. Leszáll mellettük az ördög, kérdi a pakulártól:
- Te pakulár! Nem láttál errefelé egy szép emberpárt elhaladni?
- Hó, hagyj békét! Egy embert sem láttam eddig. Húsz évvel ezelőtt haladt el itt egy szép emberpár, de azóta nem láttam senkit. Akkor is ellopták az összes juhomat, csak ez az egy maradt.
Indul az ördög, hazatér. Kérdi az ördögné:
- Hát hogy jártál?
- Hó, hagyj békét! Egy pakulárral találkoztam, csak egy birkája volt.
- És mit mondott?
- Azt mondta, hogy húsz évvel ezelőtt látott egy emberpárt arrafelé elhaladni, s akkor is ellopták az összes birkáját, csak egy maradt.
- Hm, de ostoba vagy! A legény volt a pakulár, s a lány volt a birka. Gyorsan fordulj vissza!
Visszafordul. Megint ég a hátuk. Megint szól a lány:
- Biztosan a tata jön megint. Tedd a füledre ezt a fülbevalót!
Megint felteszi a fülére a fülbevalót. A fiúból egy öreg pap lett, a lányból egy düledező templom. A pap ott imádkozott a templomban. Leszáll az ördög, belép a templomba, megszólítja a papot:
- Te pap! Nem láttál errefelé egy szép emberpárt elhaladni?
- Hó, hagyj békét! Ezidáig nem láttam embert. Utoljára negyven évvel ezelőtt jártak az emberek a templomomba, de most már nem járnak.
Indul az ördög, megint hazatér. Elmondja az ördögnének, hogy mit talált. Mondja az ördögné:
- Na, miért vagy ilyen ostoba? Király vagy, és ostoba vagy. Hiszen a fiú volt a pap, a lányod volt a templom. Na, nem baj, most majd én megyek - mondja az ördögné. Fogja a szárnyát az ördögné, indul. Ha elsőben égett a hátuk, most még erősebben égett. Szól a lány:
- Na, most az anyám jön. A tata volt, ami volt, de mikor az anyám megérkezik, rögtön elpusztít minket. Ő okosabb, mint a tata.
A fiú a fülére teszi a fülbevalót. A fiúból egy víz lett, a lányból egy liba a vízen. A liba mind úszkált előre -hátra a vízen. Leereszkedik az ördögné, szól:
- Gyere, lányom, hadd vigyelek haza!
A liba rá sem nézett az ördögnére; mint ment magának. Ő mind hívogatja:
- Gyere, lányom, hadd vigyelek haza!
A liba nem nézett oda.
- Na, na - mondja erre.
- Ha nem hallgatsz rám, hogy hazajőjj velem, változzál itt kővé három évig!
Kész, az ördögné hazatér. A fiú visszaváltozott, a liba, a lány, úgy maradt libának. Három évig kő volt, sziklakő. Sírva fakad a legény, próbálkozik, sehogyan sem bírja feltámasztani. Hazament, s minden nap eljött hazulról oda a libához, ott siratta. Három év múltán a lány visszaváltozott. Akkor fogta, hazavitte. Akkora lakodalmat csaptak, hogy a kutyák is éhenhaltak a bolhákkal a farkukban.
Az ördögné hírét vette, hogy milyen jól él a lánya a legénnyel. Volt még egy lányuk. Szólítja a lányát:
- Na, most neked kell beállnod a királyhoz szolgálónak. Kérsz magadnak valami kicsi szolgálatot, amit adnak. Kell, hogy adjanak, mert király. Fogd ezt a borotvát, nyomd a legénynek a küszöbébe. Ha belelép, nincs a világon olyan ember, aki meg tudja gyógyítani.
A lány fogta a borotvát, zsebre dugta, indult. Felöltözött rongyosan, borzason, mocskosan, és bekérezkedett a királyhoz:
- Légy szíves, adj valami kicsi szolgálatot, hogy én is megélhessek egyik napról a másikra.
- Hogyne adnék, szegény asszony. Nézz ide, nézd, legyél bejárónő a legénynél.
Jól van. Az ördöglány minden nap hordta az ételt a fiúnak. Egyszer benyomja a borotvát a küszöbbe, azzal elmegy haza. Amikor a fiú kilép, belelép a borotvába. Összeesett, többé ember meg nem gyógyította. Jöttek oda doktorok, miniszterek, királyok, hercegek, hogy meggyógyítsák, de sehogyan sem tudták meggyógyítani a legényt.
A lány egy napon búslakodva kiment a kertbe, és leült egy körtefa alatt. Keservesen sírt. Egyszer csak hallja, hogy valaki megszólal:
- Hallgassatok ide! Én most elmegyek. De ne adja Isten, hogy ti előbújjatok a fából, mert ha előbújtok, és megfog a király vagy a királyné, és a véretekkel megkeni a fiatal király lábát, a király rendbe jön. Eszetekbe ne juttassa az Isten, hogy előbújjatok, mert elvesztelek benneteket.
A lány hallja a fa mögött, s egy nagy kígyó búvik ki a fából, és elrepül. A lány látja, odamegy, bedugja a kezét a fába, kihúz egy kis kígyót. Bemegy, fog egy kést, elvágja a kígyót, a vérével megkeni a legényt. Rendbe jött a legény, úgy, ahogy volt.
S ha meg nem haltak, ma is élnek.
/Nagy Olga - Erdélyi cigány mesék
A lusta lány
Volt egyszer, nem is volt. Volt egyszer két öreg. Fiatal koruktól öreg korukig nem született fiuk. Volt egy lányuk, de az olyan fürge volt, hogy még az árnyékszékre is úgy kellett kivinni. Amikor vizelt, bilire kellett ültetni. Az ételt az ágyba vitték neki, ott evett. A legények hallották, hogy igen szép lány. Jönnek hozzá lóháton, látják, hogy szép, nem találnak benne hibát, no de olyan lusta volt, hogy még az ágyból sem kelt fel. Egyszer aztán jött egy legény; sem apja, sem anyja nem volt, mindketten meghaltak. Igen gazdag volt a legény; neki az is elég volt, ha az ágyban fekszik. Hazaviszi a lányt. Reggel már indulnia kellett szántani. Mondja az asszonynak:
- Idenézz, asszony! Megyek szántani. Odáig, ahol szántok, magam után húzom az ekét. Te a barázda nyomán gyere utánam. Ha nem tudsz jönni, nézd ezt a szolgálót az ajtó mellett! (Egy nagy bunda volt oda akasztva.) Szólj a szolgálónak, hogy hozzon nekem ebédet.
Jól van. Tíz óra fele ébredezik, felkel az ágyból:
- Te bunda! Kelj fel, nézd, ott van az étel, vidd el a férjemnek, mert éhes. Vigyél neki enni!
De hát hogy indult volna onnét a bunda? Bunda volt, nem szolgáló. Hazatér a legény, mondja az asszonynak:
- No, feleség, miért nem küldtél nekem ételt?
- Hát hiszen mondtam neki, hogy vigyen neked enni, de nem fogadott szót.
- Na hadd el, majd adok én neki, ne félj!
Leakasztotta az ajtóról, ráterítette az ágyra, fogott egy darab fát, úgy ellátta a baját, hogy [...] No, a bunda alatt ott volt (a felesége).
- Hallod, hogy sír a nyomorult bunda?
A falu szélén lakott egy boszorkány. Felkeresi, mondja neki:
- Nézd, hogy jártam ezzel a lánnyal! Nézd, hogyan szabaduljak meg tőle?
- Tudod, hogyan szabadulhatsz meg tőle? Este vedd a hátadra, és mondd, hogy átmégy a szomszédba diskurálni. Ott van egy kiszáradt kút. Ott tedd le; talán leszáll valahogy a hátadról. Lökd bele a kútba, hagyd ott.
Úgy is tesz. Elviszi a kútig, s mikor odaérnek, szól neki:
- Na, szállj le itt egy kicsit, maradj itt, amíg félremegyek szükségre.
No, jól van. Félremegy, nem megy félre, egyszer csak betaszítja a kútba. Ő ott kiabálni kezd. Hát éjjel tizenkét óra felé arra vezetett az ördög útja. Mindegyre hallja: "Ki hall meg? Ki segít rajtam? Ki húz ki innét? Olyan szép lány vagyok, s olyan ügyes, hogy mindent elvégzek. Ezzel fizetek neki, csak húzzon ki innét, hogy kiszabaduljak!"
Hát szegény ördög még jobban fülel, hogy jobban hallja, mit kiabál. Megint ugyanazt kiáltja. Egyszer aztán utána mászik, kihúzza. Mikor kihúzta, mondja neki:
- No, te lány, most már szállj le a hátamról, mert jót tettem veled. Utam van, mennem kell.
- Nem én. Ne húztál volna ki onnét, hagytál volna ott, mert én jól voltam ott, ahol voltam.
Mikor az ördög ezt hallja, jajveszékelést csap, kínlódik, bőg, haját tépi, de egyre az asszonnyal a hátán megy tovább. Ahogy halad, meglát maga előtt egy nagy erdőt.
- Te lány! Látod azt az erdőt?
- Igen.
- Ha nem szállsz le a hátamról, úgy végigrohanok veled azon az erdőn, hogy meghalsz. Amíg jól van dolgod, ugorj le, mielőtt átrohanok veled!
- Csinálj velem, amit akarsz, én nem szállok le a hátadról.
Futásnak ered az ördög az erdőben, cafatok szakadnak le róla, vérbe borul. Mikor kiér az erdő szélére, megrázkódik, visszanéz, hát még erősebben kapaszkodik belé az asszony. Jajveszékel az ördög, leül egy árok szélén, kínlódik, bőg. Lefelé meglát egy nagy hegyet.
- No nézd, te lány, most mit gondoltam! Ha nem szállsz le a hátamról, nézd azt a nagy hegyet odalent, azon úgy leereszkedem, hogy meghalsz! Egy kereket csinálok magamból, s úgy legurulok, hogy belehalsz.
- Felőlem akármit csinálhatsz, én nem szállok le a hátadról.
Kereket csinál magából az ördög, csak úgy szálltak belőle a szikrák. Amikor leért, felállt az ördög, megint nézte: még mindig ott van a hátán. Hát mendegél az ördög az útfélen elkeseredetten; már déli tizenkét óra felé járt az idő. Az asszony ott a hátán. Az ördög ott siránkozott. Hát akkor hazafelé tartott egy szegény katona, szabadságra. Mikor megpillantja:
- Jó szerencsét, kedves ember!
- Jó szerencsét! Hát az meg mi ott a hátadon?
- Ej, tetszik neked?
- Hogyne tetszenék! Ni, milyen szép nő!
- Most vettem egy kicsit a hátamra, mert nézd, megszúrta a lábát. Nem kell neked? Neked adom, ha jól megfizetsz érte.
- Nincs nálam pénz, de nézd, odahaza kifizetem.
- Nem baj. Fizetni fogsz?
- Igen, fizetni fogok.
- No, neked adom.
No, odaadja, hogy vigye a hátán odáig.
- Csak akkor viszem a hátamon, ha nekem adod.
- Hogyne adnám!
Hátára veszi a katona, megy vele egészen odáig. Mikor már majdnem hazaérkezett:
- Na, itt már szállj le, mert meglát anyám, meglát apám, a testvéreim, a barátaim, hogy a hátamon viszlek; ugorj le!
- Én jól megvoltam az ördög hátán, miért vettél le a hátáról? Nem szállok le!
A katona ott feküdt le vele, ott aludt; nem mert hazamenni, amíg le nem száll a hátáról. Aznap a papnak tejért kellett mennie. Meglátja a pap az asszonyt:
- Hej, te! De szép asszony! Nem adod nekem?
- Te! Nesze, viheted. Neked adom. Vedd a hátadra, vidd az esztenáig, s amíg ott fejnek, te elintézheted vele a dolgodat.
- Ha ideadod.
- Persze hogy adom. No, ugorj át a pap hátára, menj vele!
A katona keresztet vetett magára, amikor megszabadult tőle. A pap odaér, szól:
- Hej, [...] ne szóljatok semmit. Fejjetek, a tejet tegyétek a szamárra, s várjatok meg. Ne ellenőrizzen senki a nagy könyvben, mert én közben a dolgomat végzem.
- Végezd a dolgodat, kedves pap!
A pap letelepszik, és [.....] de hiába, mert nem száll le a hátáról. A pap mind jajveszékel, nem tud tenni semmit. No, kész, feláll, indul, mondja neki:
- Szállj le!
- Dehogy szállok le!
A pap csak sír, kínlódik, úgy megy a faluba a hátán az aszszonnyal. Nézi minden ember:
- Nézzétek! Itt jön a pap! Nézzétek, milyen kurvás! A hátán hordozza a szeretőjét! Nem szégyelli magát!
Hazamegy; a felesége már az ablakból látta, hogy jön a pap, a hátán az asszonnyal.
- Ej, a nyavalya törjön ki, no megállj!
Fog egy fahasábot, jó néhányszor rávág az asszonyra a hátán. Ő erre sem száll le. A pap egész éjszaka olvassa a bibliát, imádkozik, hogy az Isten térítse észre az asszonyt, hogy leszálljon a hátáról. Vasárnap a templomba kellett mennie. Nem volt mit tennie, nem ment le a hátáról. Átveti magán a stólát, az asszonynyal együtt megy a templomba. Hát ahogy a lábát kidugta, egyre úgy tartotta; kilátszott a stóla alól. Az egész nép imádkozott az Istenhez, hogy adja vissza a papnak az eszét, mert megbolondult. A pap rá sem mert nézni az emberekre. Elvégezte a misét, hazament.
A másik faluban meghalt egy ember. Kénytelen volt odamenni, eltemetni. Az asszonnyal a hátán. Megy oda vele együtt. Mikor az emberek látták, mindenki keresztet vetett, látva, hogy a pap az asszonnyal a hátán közeledik. Keservesen odavergődik; az asszony lába fel -le járt, kilátszott a stólája alól. Kapott egy pogácsát. Amikor visszafelé ment, útközben leejtette a pogácsát. Fel akarta venni, nem tudta, ott hagyta. Hazaért. Szólt a feleségének:
- Te! Menj el ahhoz a szegény emberhez, Jánoshoz. Szólj neki, hogy jőjjön ide hozzám. Feleséget adok neki, ha kell neki. Ha nem kell, nem adom.
Elmegy János a paphoz.
- No nézd, János, itt van ez az asszony. Ha elveszed feleségül, adok neked tíz juhot, adok két véka aranyat. S többé sohasem kell nálam dolgoznod; csak vedd feleségül.
- Hogyne venném! De kössünk szerződést. Hazaviszem a dolgokat, utána érte jövök.
Jól van. János mindent hazahord. Mikor hazahordta, érte jött.
Hátára veszi, hazaviszi. Mikor megérkeztek:
- Na, ugorj le!
- Én jól megvoltam a pap hátán, miért hoztál el?
No, anyja mindjárt előveszi az ostort:
- A fiam gyenge, te meg, nézd, mekkora vagy! S az én szegény fiam cipeljen a hátán? Ugorj le!
És üti. Az öreganyja szól: - Lányom, nem így kell beszélni vele. Nézd, én hogy beszélek:
- Na, ugorj le a hátáról! Nézd, itt van az ágy, neked csak az ágyban kell feküdnöd, s milyen jó dolgod lesz! Leugrott a hátáról.
Ahonnét hallottam, én is úgy mondtam.
/Nagy Olga - Erdélyi cigány mesék
Galamb-leány
Volt egyszer egy öreg asszony. Annak az asszonynak fiatal korától vénségéig csak egy fia született. Még azt sem tudta, hogy kitől való a fiú, mert apja nem volt. Iskolába adta a szegény aszszony a gyereket. Amikor a fiú nyolc éves volt, szólt az anyjának:
- Mama!
- Mi az, fiam?
- Mama, a városban láttam, hogy egy idős ember milyen szépen fest.
- Ó, fiam, az sok iskolát kijárt, amíg így megtanult festeni.
- Mama, haljak meg, ha én is nem tudok úgy festeni, mint ő.
- Na várj, fiam. Ha kijárod az iskolát, neked is berendezek egy műhelyt, s majd te is úgy fogsz festeni, mint az az idős ember.
A fiú járt az iskolába, felnőtt, s mikor felnőtt, anyja beadta ahhoz az idős emberhez, akinél látta, hogyan fest. Mikor beadta, két évig dolgozott az öreg mellett, és két év elmúltával jobban dolgozott, mint az öreg. Nohát látta a fiú, hogy ő már többet tud az öregnél. Akkor hazament, műhelyt rendezett be magának. Olyan szép képeket festett, hogy Isten őrizzen! Az egész világon nem akadt ember, aki olyan szépen festett volna, mint ő. Éjjel -nappal a műhelyében dolgozott. Egyik éjszaka tizenkét órakor beállított hozzá egy nagy úr:
- Jó estét!
- Szintúgy te is élj, kedves uram!
- Nézd, fiam! Hallottam híredet, hogy milyen nagy festő vagy.
- Hát aztán, kedves uram?
- Nézd, szegény fiú! Nézd, munkát hoztam neked, hogy készíts egy szobrot a feleségemről. A feleségem tizenöt évvel ezelőtt meghalt, és csak egy képem van róla. Szeretném a szobát elkészíttetni. Mikorra készülnél el vele?
- Ó, uram! Kedves uram, ennek az elkészítésére sok idő kell.
- Nézd, készítsd el nekem péntekre; jól megfizetek érte.
A fiú dolgozik a képen ; dolgozik, dolgozik. Az úr egy marék aranyat adott neki. Mikor a fiú látta, hogy aranyat ad neki, aranypénzt, még inkább megjött a kedve.
- Ejnye, Istenem, miféle ember lehet ez, mert csak a királynak van olyan pénze, mint amilyent ő adott nekem. Na, semmi baj, kedves uram, péntek estére jöhetsz érte.
Nekilát a legény, éjjel -nappal dolgozik a képen. Péntekre pontosan olyan szo
ot készített, mint amilyen a felesége volt. Jön az úr négy legénnyel meg egy nagy ládával, hogy a szobor beleférjen.
Belép:
- Jó estét!
- Szintúgy te is élj, kedves uram!
- No, készen van a szobor?
- Készen, kedves uram.
- S hol van?
- Nézd csak, itt van.
No, megragadja a fiút, belenyomja a ládába, lezárja a ládát, a négy legénye felkapja, és indul vele. A fiúval együtt. Mennek, mennek, messzinél messzibb, távolnál távolabb. Szegény anyja reggel megy a fiúért, hogy hívja reggelizni. Megy, látja, hogy a fiú nincs ott. A szerszámai ott vannak az asztalon, de a fiú nincs sehol. Szegény öregasszony keresésére indul a faluban. Nem találja sehol. Sírásra fakad:
- Ejnye, Istenem, mi történhetett szegény fiammal, hogy eltűnt, nem kerül elő!
A négy legény viszi, messzinél messzibb, távolnál távolabb, a világ végére. Mikor a világ végére érnek, felviszik egy nagy hegyre. Azon a hegyen csak egy nagy fa állt; ott kiborították a ládából, és az ördögök elmentek. Mert az négy ördög volt, meg a vezérük. Mikor a fiú magához tért a hegyen és körülnézett, majdnem meghalt ijedtében. Kígyók voltak, ott, egyik nagyobb, mint a másik. Mikor a fiú látta:
- Ejnye, Istenem, mi lehet ez? Hogyan kerültem ide?
Azt sem tudta szegény fiú, hogyan került oda a hegyre. Dél tájban aztán a kígyók előbújtak és sütkéreztek a napon a hegyen. Dél felé a nap elérte a hegyet, s a fiú látta, hogy a kígyók előmásznak, egyik nagyobb, mint a másik.
- Ejnye, Istenem, mitévő legyek itt e között a sok kígyó között, mert itt rögtön felfalnak! Szegény édesanyám odahaza semmit sem tud rólam.
Meglátja a fát. Felmászik a fa tetejére. Az egyik legnagyobb kígyó észrevette a fiút, és utána mászott a fára. Mikor a fiú látta, hogy a kígyó mászik utána a fára, nem volt nála semmi, csak egy kis bicska a zsebében, amivel evett. Előveszi a bicskáját, letör egy hosszú faágat, ráköti a fára a bicskát, és amikor a kígyó odaért hozzá és kitátotta száját, hogy felfalja, akkor belenyomta a bicskát a fával a szájába. Így sikerült megölnie a kígyót. Mikor a nap lement, a kígyók mind visszahúzódtak. Ekkor lemászott a fáról, kihúzta a bicskáját a kígyóból. A kígyót szíjakra hasította, amíg annyi szíjat hasított, hogy majdnem leért a hegyről. Megkötötte a szíjat a fához, és leereszkedett a hegyről. De a szíjak csak a hegy közepéig értek le. Gondolkozott a fiú:
- Ejnye, Istenem, félig lejutottam; itt maradjak? felmásszam? Odafent megölnek. Inkább lebocsátkozom innét.
Levetette magát, és leért a rendes földre. Úgy megütötte magát a fiú, hogy csak három nap múlva tudott felkelni. Ám amikor a négy legény szállította a ládában, három tündérlány látta az ablakból, hogy négy legény hurcol egy nagy ládát. A fiú nekiindult, hazafelé tartott, messzinél messzibb, távolnál távolabb. Azt sem tudta, hogy merre induljon, mert nem tudta, merre vitték. Megy a fiú, megy, megy, egyszer csak megpillant egy nagy palotát. Mikor meglátja azt a nagy palotát:
- Ejnye, Istenem, mi lehet ez? Mert talán csak a királynak lehet olyan palotája, mint amilyen ez. Bemegyek.
Bement a fiú. Az a három tündérlány lakott benne, akik látták, amint a négy legény szállította. Belép a fiú, köszön, köszönnek neki a tündérlányok. Mindjárt fogják, ennie adnak, levágják a haját, megborotválják, megfürösztik, mondják neki:
- Hát mi járatban vagy errefelé, kedves fiú?
- O, hagyjatok békén, azt sem tudom, hogyan kerültem ide.
- Mégis, mégis, hol voltál?
Mondja nekik a fiú:
- Nézzétek, hol, s nézzétek, hol.
Akkor a tündérlányok rájöttek, hogy ki volt abban a ládában, amelyiket a négy legény vitt. Azt mondja a legidősebb tündérlány:
- Na, semmi baj. Lakjunk itt négyesben. És esküdjünk meg, hogy édes testvérek leszünk. Jó dolgod lesz itt miközöttünk.
Jól van. A fiú megesküdött, hogy édes testvérek lesznek, és mint négy testvér laktak ott a fiúval. A fiúnak a királynál sem lehetett jobb dolga, mikor odahaza volt és végezte a dolgát, mint ott a tündérlányoknál. Egyszer aztán azt mondja neki a legidősebbik lány:
- Nézd, drága kedves testvérem! Mindenhová mehetsz, csak éppen a kert végébe nem mehetsz.
Ejnye, Istenem! A fiú vár, töprenkedik magában:
- Mi lehet ott a kert végében, hogy nem szabad oda mennem? Semmi baj, nem megyek oda.
Egyik szombat este felöltözik a három nővér, mennek a maguk országába. Otthon hagyják a fiút:
- Nézd, drága kedves testvérem! Itt minden a te kezedre van bízva; azt csinálsz, amit akarsz. Csak azt az egy dolgot ne tedd!
A lányok elmennek. Ő dél felé felkel, kimegy magának a kertbe, hogy megnézze, mi lehet ott a kertben. Odamegy, látja, hogy ott van egy tiszta tej-tó.
- Ejnye, Istenem! Miféle tó lehet ez? Mifelénk ilyen tej -tavak nincsenek.
Várakozik, várakozik, egyszer csak látja, hogy jön tizenkét galamb. A galambok jönnek, átbucskáznak a fejükön, tizenkét lány válik belőlük. Beugranak a vízbe, fürödni. A fiú nézi őket, no, ezek szép nők. Nem szól semmit, fogja magát, elmegy. Jönnek haza a testvérei. Mondja nekik:
- Nézzétek, drága kedves testvéreim, mit láttam a kertben! Ezért mondtátok, hogy ne menjek oda?
- Ezért, drága kedves testvérem, mert ha azok ellen valamit vétesz, azok megölnek. Ők erősebbek nálad.
No, semmi baj. A legény nekikezd, elmondja:
- Nézzétek, láttam egyet közöttük, s azt úgy megszerettem, hogy ha nem láthatom minden nap, meghalok.
- O, testvérem! Ne törd magadat utána, mert az úgysem megy hozzád. Te nem olyan ember vagy, hogy az ő fajtáját valaha is elvehesd.
- Én azt sem bánom, ha ma meghalok, de addig megyek, amíg ráakadok.
- Semmi baj, testvérem. Ne menj te sehová. Ha látni akarod, holnap újra eljön fürödni.
No, a legény alig győzte kivárni, hogy elteljen a nap, jőjjön a következő nap. Eltelik a nap, megint kimegy a kertbe. Látja a nőt; ő volt a legkisebbik testvérük. Mert az a tizenkét nő annak a háromnak a testvére volt. Felkapja a legkisebbiknek a ruháját, beviszi. Bevitte, bement a ruhájával. A többi tizenegy távozik, de a legkisebbiknek nem volt mivel mennie. Elkiáltja magát:
- Legény, hozd vissza a ruhámat! Hadd nézzek a szemedbe: milyen szemed van?
Mikor meghallotta, bizony visszavitte a ruhát. Fogta a ruhát, felöltözött, azt mondta a legénynek:
- Na, én akkor leszek a tiéd, amikor az én vizeimen (? országomban?) fogsz járni.
Akkor a lány fogta magát, elrepült. A legény sírva fakadt: miért adta vissza a ruhát? Bemegy, egyre sírva -ríva. Mind sír, mind zokog. Nővérei nem bírták megállítani, hogy ne sírjon, ne gyötörje magát. Egyszer aztán azt mondja a legnagyobbik tündérlány:
- Ha már annyira menni akarsz, nézd, menj ide s ide. Menj át a szomszédba a nagybátyámhoz. Ő tudni fog mondani valamit arról a lányról.
Az a szomszédság, a nagybátyja, a világ végén volt.
Fogja magát a fiú, indul. Mikor a kapuig ér, megszólal a legfiatalabbik húguk:
- Lányok, hogy engedhetjük így útra ezt az embert? Hiszen amíg közöttünk volt, ő is tett nekünk ezt -azt. Adjunk neki valamit, amivel tovább menjen.
Utána kiáltanak:
- Gyere vissza, drága kedves testvérünk! Nézd ezt a lovat! Ezen megérkezel a nagybátyánkhoz. Onnét kezdve majd másik lovat ad neked, hogy azon menj tovább, ha útba tud igazítani.
A fiú felül a lóra, indul. Megy, megy, messzinél messzibb, távolnál távolabb, amíg megérkezik a nagybátyjához. Mert már neki is nagybátyja volt, mióta testvérséget fogadott a három tündérlánnyal. Odamegy, beköszönt hozzá. A király volt.
- Szintúgy te is élj, fiam. Mi járatban vagy errefelé?
- O, kedves bácsi, ha tudnád, nem kérdeznéd. Nézd s nézd, miért jöttem, hogy kérdezősködjem tőled. Talán tudod, hol található ez meg ez a lány?
- O, drága kedves fiam, nem tudom megmondani neked, hol található. Hacsak a bátyám nem tudja, mert ő öregebb nálam, többet járt a világban, mint én. Én fiatalabb vagyok, csak itt jártam, látod, a városomban. Eredj a bátyámhoz, ő talán tud mondani neked valamit.
- S hol lakik a bátyád?
- Hó, csak itt, a szomszédban.
Az a szomszédság a világ végén volt. Ad neki egy másik lovat, és a fiú indul a világ másik végére. Odamegy, belép, köszön:
- Jó szerencsét, drága kedves bátyám!
- Szintúgy te is élj, fiam. Mi járatban vagy errefelé, ahol még a madár sem jár, nemhogy ember?
- O, drága kedves bátyám, ha az embert a nyomorúság hajtja!
- Be jól mondod! Ülj le, egyél, igyál, utána majd elmondod.
A legény leül. Ételt, italt tesz elébe az asztalra. A legény eszik, s neki fog elbeszélni:
- Nézd, amikor a nővéreimnél voltam, a kertjükben tizenkét órakor jött tizenkét lány fürdeni. S én nem tudom, honnét jöttek, hogy utánuk mehessek.
- Hó, drága kedves fiam, nemcsak te nem tudod, én sem tudom.
- Hogy lehet, hogy nem tudod, mikor nézd, a fiatalabbik bátyám azzal küldött hozzád, hogy te tudod.
- Ó, azt hitte, hogy tudom, de én sem tudom. De semmi baj! Eredj a legidősebbik bátyánkhoz. Ő talán tudja. Ha ő sem tudja, akkor a világon senki sem tudja.
- Hol lakik?
- Csak itt, a szomszédban.
Az a szomszédság megint a világ végén volt. Másik lovat ad neki a nagybátyja, felül a lóra, megy tovább. Nem sok idő múltán megérkezik a legidősebbik bácsihoz. Oda is belép, köszön a fiú. Visszaköszön a bátyja:
- Na, mi járatban vagy errefelé, fiam, mert itt még a madár sem jár, nemhogy ember?
- Ó, kedves bácsi, ha az embert a nyomorúság hajtja!
- Ó, be jól mondod! De biztosan éhes vagy. Együnk, igyunk, utána majd beszélgetünk. Valamit majd kisütünk.
Ételt, italt tesz a fiú elé. A fiú eszik, utána azt mondja neki:
- Na, most mondd el, miért jöttél.
- Nézd s nézd, amikor a három nővéremnél laktam, tizenkét órakor tizenkét lány jött a kertbe fürödni. S nem tudom, hol laknak. Csak úgy útnak indultam, de nem tudom, merre.
- Ó, fiam! Ez nehéz ügy! Én sem tudom, hol laknak. De eredj, menj el a világ végére, az óriásokhoz. Ha az óriások királya sem tudja, akkor nem tudja a világon senki. No de ha ide jöttél hozzám, megajándékozlak valamivel.
- Mégis mivel?
- Nézd: ezzel a sapkával.
Megnézi a fiú a sapkát, gondolja magában: " Ejnye, Istenem, milyen bácsim van nekem! Egy ócska sapkát ad nekem, az is szakad szét. Mihez kezdjek vele?"
- Ezt a sapkát adom neked, drága kedves fiam, meg ezt a pipát, és ezt a sípot.
- Mihez kezdjek ezekkel, kedves bácsi?
- Hó, drága kedves fiam! Te éppen az ördögök országán fogsz áthaladni. S ha ezt a sapkát a fejedre teszed, senki sem lát téged. Mert az ördögök országán nem tudsz csak úgy keresztülmenni, mert ahogy meglátnak, rögtön megölnek.
Mikor a fiú hallotta, felsóhajtott: "Ejnye, Istenem, még az ördögökkel is lesz dolgom!
- Hát ez a többi holmi mit jelent?" [....]
- Na, akkor a nagybátyja adott neki egy sast:
- Drága kedves fiam, ezen fogsz menni. Ne félj tőle, nem bánt. Odáig mégy vele, ahol majd letesz. Azután az Isten segítsen!
A sas hátára veszi. Amennyit néhány év alatt haladt volna, azt a sas néhány perc alatt megtette, egészen az óriások országáig. A határszélen letette a fiút a hátáról, és ezt mondta:
- Na, innét már menj, ahogy akarsz. Idáig elhoztalak, tovább már nem vihetlek.
Nézi a legény: "Ejnye, Istenem! Eddig eljutottam, ahogy eljutottam, de innét már nehéz lesz."
Belép a legény az óriások országába. Nézi az ottani embereket, akkorák, hogy az Isten őrizzen.
- Ejnye, Istenem, csak meg ne lássanak! Ha ezek rámlépnek, végem van. De semmi baj. A bácsim adott valamit, majd elrendezem vele őket.
Előveszi a sípot, abba az irányba fordul, amerre mennie kell, és belefúj. Az óriásoknak nem volt erejük ott elhaladni, amerre a síppal fújt maga előtt. A fiú pont úgy mehetett, mintha odahaza volna az anyjánál. Jól van. Nevetett az óriásokon, hogy ekkora emberek nem tudják bántani őt. Megy, megy amíg kiér az óriások országából. Mikor onnan kiért, az ördögök országába jutott. Már távolról látta, milyen füst van az ördögök országában, milyen lucsok van ott; hogy verekesznek, hogy ordítoznak. Mondja a fiú:
- Ejnye, Istenem, ezek elintéznek, ha belépek az országukba. Már ettől a nagy kiabálástól is meghalok, nemhogy ha megfog valamelyik!
Amikor a határszélére ért, megállt, gondolkozott, hogy mit tanácsolt a bácsija. Gondolkozik, gondolkozik, egyszer csak eszébe jut:
- Hoppá, ezt az ócska sapkát kaptam tőle!
Fogja a sapkát a fiú, felteszi a fejére. Elindul az ördögök közé. Persze az ördögök mind ott mentek el mellette. A legény ijedtében ellökte őket. Erre azok veszekedni kezdenek, hogy miért lökte meg őket a másik. Akkora verekedés támadt az országban, hogy az Isten őrizzen. A fiú rémülten igyekezett kifelé, amíg kijutott az országból. A sárkányok (?) országába került. Ott akkora sárkányok voltak, mint a sátánok (?). Mikor a fiú látta:
- Ejnye, Istenem, a bácsikám azt mondta, hogy ezek sárkányok. De hiszen ezek sátánok (?). Becsapott!
Mikor azokat a sárkányokat látta a fiú, még jobban megijedt, mint az ördögöktől. Megáll, gondolkozik:
- Mit adott a bácsikám, hogy mit csináljak?
Előveszi a zsebéből a pipát. Mikor a pipát elővette és egyet fújt belé, fal támadt az ég partjától a föld széléig. Mind a fal mentén haladt, és a sárkányok nem tudták bántani, mert azok a fal túlsó oldalán voltak, a legény a fal innenső oldalán. Így aztán ment magában. Mikor kijutott a sárkányok országából, nem látott semmi mást, csak vizet.
- Ejnye, Istenem, idáig eljutottam, ahogy eljutottam, de a vízen hogy kelek át? Ilyen nagy vízen nem tudok átúszni. Belefúlok a vízbe.
Onnét már nem volt hová mennie; se előre, se hátra. Ott marad éjjel -nappal. Három hét múlva arra jár egy öreg ember. Mikor a fiú látja, megretten tőle:
- Ejnye, Istenem, ez idáig nem láttam embert errefelé.
A fiú is megijedt az öregtől, az öreg is a fiútól. Valahogy aztán odaballag hozzá az öreg. Köszön neki az öreg, a fiú is köszön neki. Megszólítja az öreg ember:
- Honnét jössz, kedves fiam, hiszen errefelé az istenadta földről nem jár ember? Nemhogy ember nem jár, de még madár sem; nincs annyi ereje, hogy idáig repüljön.
- Ó, hová nem viszi el a nyomorúság az embert, kedves öregapám!
- Jó, jó, de olyan nagy csapás mégsem érhetett, hogy ilyen hosszú útra kelj!
- Nézd s nézd, miért jöttem.
Elmondja neki. Az öreg tudta, hogy kiről van szó. Mondja:
- Nézd, a szeretőd be van zárva, mert amikor visszaért, ő egy cseppet később érkezett, mint a nővérei. A király megbüntette, bezáratta.
- Nos nos, hogyan juthatnék be hozzá?
- Hó, fiam! Az istenadta földről senki sem juthat be a lányhoz.
- De mégis, hogyan? Ha nem válthatok szót vele, nem láthatom legalább?
- Hó, fiam! Látni nem láthatod, de szót válthatsz vele.
- Hát hogyan?
- Nézd, a feleségem takarítónő nála. Ő hordja neki az ételt.
Na, maga mellé veszi az öreg, hazaviszi magához. Az öregaszszony oda volt a királynál, ahol dolgozott. Este hazatér. Az öreg elmondja neki:
- Nézd, miért jött ide ez a fiú. Mondd meg a lánynak, hogy itt van.
- Megmondom neki.
Másnap reggel felkel az öregasszony, megy oda. Ott tesz -vesz (?) a lánynál, ételt visz neki. Szól a lánynak:
- Nézd, itt van az a legény, ha emlékszel rá, aki ellopta a ruhádat.
- Hol van?
- Nézd, nálam van otthon.
- Ejnye, Istenem, hogy tudnád elintézni, hogy ide jőjjön hozzám?
- Hó, azt nem tudom megtenni, hogy ide jőjjön. Nézd, a király észreveszi, s engem is megölet, téged is, őt is.
No, semmi baj. Az öregasszony megmondta, azzal fogja magát, hazamegy, elmondja a fiúnak:
- Nézd, mit mondott: hogy úgy intézhetnénk, hogy odamenj hozzá.
- No, semmi baj; holnap veled megyek.
- Jaj, velem nem jöhetsz, mert a király észreveszi és megölet. S nekem csak a királynál van megélhetésem.
- Ne félj, nem ölet meg.
Reggel az öregasszony felkel, megy a legénnyel egészen a kapuig. Amikor a kapuhoz értek, fejére teszi a sapkát, úgy megy be. Az öregasszony mind nézi, hová lett a fiú? "A kapuig velem jött, innét eltűnt." Gondolja, hogy biztosan nem mer bejönni, talán elfutott.
Az öregasszony bemegy, fogja a szerszámait, a seprűt, vödröt, megy takarítani a tömlöcben a lánynál. Mikor az öregasszony bement, a legény is ment vele. Ott takarítgat, ételt visz neki, aztán elmegy az öregasszony. A legény ott maradt. Leveszi a fejéről a sapkát. Mikor a lány meglátta, majdnem meghalt:
- Ejnye, Istenem, hogyan kerültél ide, mikor még a madár sem jön erre a ti vizeitekről?
- Ó, hová nem jut el az ember, ha akarja? Bárhová!
No, a legény fogja, megöleli, megcsókolja. Délben jön az öregasszony az ebéddel. Mikor megjön, leteszi a lány elé az ebédet, a legény meg fogja a sapkát, fejébe csapja, ölébe kapja a lányt, távozik vele. Kimegy onnét, egyenesen az öreghez. Senki sem látta, hogy odabent járt. Mikor megérkeztek, az öreg látta a lányt:
- Ejnye, Istenem, hogyan tudtad megszöktetni onnan?
- Nagyon jól, öregapám!
- No, ha jól, akkor sebesen távozzatok innét, mielőtt a király észreveszi, hogy nincs ott a lánya; mert az öregemet is megöleti, engem is. Azt fogja gondolni, hogy az öregem szöktette meg, mert csak ő jár be hozzá.
Erre a fiú ezt mondja:
- Nincs semmi baj. Jelentse a királynak, hogy a lány megszökött a tömlöcből.
Szalad fel az öregasszony, sírva, jajveszékelve:
- Drága királyom, drága királyom!
- Mi történt?
- Nézd: a lány eltűnt a tömlöcből!
Mikor a király ezt hallotta, égnek állt a haja. Semmi baj! A tündérlányok felpattantak: utána! De nem volt ki után menjenek, mert nem látták. A legénynek fején van a sapka, a lány az ölében van. Megy, megy, a sárkányok határszéléig. Mikor odaért, megint elővette a pipát, megint belefújt a pipába, megint fal támadt az ég aljáig. Megint elmentek a fal mentén, úgy, ahogy jött. Onnét kiérve, az ördögök országába ért. Hogy ne nyújtsam hosszúra a mesét, éppen úgy ment végig, ahogy jött. Megy, megy; a sas az óriások határszélén várt rá. Jött a sas, mindkettőjüket a hátára vette, elvitte a bácsikájához. Ő most már a lánynak is nagybátyja lett, a legénynek is az volt, bár csak ő fogadott testvériséget a három tündérlánnyal. Asztalhoz ültette őket, ettek, ittak; ne menjenek sehová, maradjanak ott nála. Ott ültek, ameddig ültek; azután fogták magukat, tovább indultak. Visszaértek a másik bácsihoz. Ott töltöttek két - három napot. Aztán oda értek vissza, ahonnét a legény elindult: a három nővéréhez. Mikor odaértek, nagy volt a három nővér öröme, hogy visszatért a drága kedves testvérük. Nagy lakodalmat csaptak négyesben, azaz hogy most már öten voltak. Úgy mulattak ott ötödmagukban, mint mások ötvenen. Ettek, ittak.
No, idő múltán, néhány év múlva, olyan vágyakozás fogta el a legényt az anyja után, hogy az Isten őrizzen.
- Ejnye, Istenem, drága kedves feleségem, nem tudok megmaradni az anyám utáni vágytól!
- Ó, férjem! Ha meglátogatjuk anyádat, neked füst lesz, nekem tűz!
- Ó, drága kedves feleségem, miért mondod ezt? Talán nem fog szívesen látni bennünket az anyám?
- Dehogy nem! Anyád szívesen fog látni, de más ne lásson meg!
Nem, nem, ő nem enged, csak mehessen az anyjához. Egy szép napon szedelőzködnek, indulnak. Megérkezik a házukhoz, már messziről nézi a házukat:
- Ejnye, Istenem, vajon meghalt az édesanyám, vagy él?
Belép a házba; szegény anyja megpillantja:
- Jaj, Istenem, drága kedves fiam! Csakhogy megérhettem, hogy hazatérj! Azt hittem, hogy már soha többé nem térsz vissza!
- Ó, édesanyám! Hogy ne jöttem volna haza, hogy láthassalak!
- És ki ez a szép asszony? Világ szépe ez, fiam. Ilyen szép asszonyt még életemben nem láttam.
- Ó, édesanyám, ő a feleségem.
- A feleséged?
Na, megöleli, megcsókolja, rögtön lepényt süt (?), nekilátnak az evésnek. Elérkezik a vasárnap; a legény szól a feleségének:
- Na, drága kedves feleségem, menjünk mi is a templomba!
- Ó, fiam, ne menj a templomba!
- Hát miért ne?
- Mert csak tegnap-tegnapelőtt érkeztél, s már a templomba mennél.
A felesége is azt mondja:
- Hallod -e, jól beszél az anyád. Ne menjünk sehová, mert ha elmegyünk a templomba, neked füst lesz, nekem tűz.
- Ne félj! Nincs kitől félj.
Fogják magukat, elmennek a templomba. Amikor a királyfi meglátta a lányt, majd meghalt. Az egész templom fénylett a lánytól, amikor belépett. Leül, megtartják a misét, hazatérnek. A királyfi is hazamegy, mondja az apjának:
- Nézd, apám, nézd, milyen szép felesége van annak a szegény embernek! Ha nem jön fel hozzám, én meghalok.
Leküld négy katonát:
- Mondjátok meg annak a szegény legénynek, hogy jőjjön fel feleségestül.
A katonák lemennek, szólnak nekik. A legény igen büszke, hogy a király meghívja ebédre:
- Nosza, nosza, menjünk a királyhoz, mert nézd, ebédre hív bennünket!
Na, a lány: - Nem akarom kedvedet szegni, de neked füst lesz, nekem tűz.
Felkészülnek, indulnak. Mikor felértek, az ablak nyitva volt. Asztalhoz ülnek, esznek, isznak, egyszer csak megszólal a király:
- Mondd, fiam, honnét hoztad ezt a lányt, hogy szép asszony?
- Ó, nézd, így s így volt.
A legény dicsekvésbe fogott, hogy hol-merre járt, mit csinált.
- No, ha így áll a dolog, csak akkor lesz a feleséged, ha azzal a heggyel azt csinálod nekem, hogy reggelre el legyen hordva, a helye el legyen egyengetve, s beülteted szőlővel, s reggel hozol nekem egy kancsó bort.
Mikor a lány ezt hallotta, átbucskázott a fején, galambbá változott, és kirepült az ablakon. S elment magának.
Ahonnét hallottam, én is úgy mondtam.
/Nagy Olga - Erdélyi cigány mesék
János és Rózsa
Volt egyszer, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Nem is mondják azóta, hogy a bolhát patkóba verték, hogy a jégen meg a nyavalyában meg a francban meg ne botorkázzék. Volt egyszer egy szegény ember. Olyan szegény volt, hogy talán az egész világon nem volt más olyan szegény, mint ő. Elég az hozzá, hogy a királynál szolgált; a disznók mellett volt pásztor. Két fia volt, az egyiket úgy hívták, hogy János, a másikat Rózsának hívták. Nehéz volt a sorsa, nehezen tudta eltartani őket. Hajnaltól éjszakáig dolgozott keservesen. Csak annyit keresett, hogy nagy nehezen eltartotta őket. Telt az idő, mint a mesében; egyszer aztán a fiúk felnőttek. Már akkorák voltak, hogy a ház mellett már végeztek ezt -azt. Aztán mikor az apjuk főzött, a fiúk nézték, s már olyan okosak voltak, hogy félrefordultak és sírtak, mikor látták, hogy apjuk csupa víz. No jó, telik az idő, mint a mesében, úgyhogy mit ad a szent jó Isten, a fiúk már tizenhét -tizennyolc éves korba fordultak. Egyszer mit ad a szent jó Isten, azt mondja Rózsa az apjának:
- Ó Istenem, tata, nehéz a te sorsod. Szeretnék segíteni rajtad, ha meghallgatnál.
- Ó Istenem, drága kedves fiam, hogyne hallgatnálak meg, hiszen ennyi sok idő múltán már alig maradt bennem lélek, annyit törtem magam miattatok.
- Tata - mondja neki -, holnap nem te mégy a királyhoz, hanem én megyek.
- Ó Istenem, fiam, hogy mehetnél? Mit mondana a király?
- Ne félj, tata, tudom, mit feleljek neki.
- Ó Istenem, drága kedves fiam, ha kedved van rá, én nem bánom. No, jól van, mit ad a szent Isten, megvirradt, s elég az hozzá, fél négy után felkelt. Fogta magát, felment a királyhoz. Mikor felért a királyhoz, megállt a kapuban. Ott állt az őrség; nem akarták beereszteni. Azt mondja a katonának:
- Te katona! Eressz be, mert ha nem eresztesz be, baj lesz.
- Menj innét, te gyerek! Jól tudod, hogy katona vagyok, nem azt teszem, amit én akarok. Megkérlek, menj dolgodra!
- Katona - mondja neki -, még egyszer kérlek, eressz be, mert ha nem eresztesz be, baj lesz.
- Hallgass ide! Majd beeresztelek, csak előbb megkérdezem azt, aki fölöttem áll, és nekem parancsol. Jól van. A katona mindjárt megy a főhadnagyhoz, szól neki:
- Nézd s nézd, itt egy ember azt akarja, hogy eresszem be.
- Mondd neki, hogy jöjjön fel! No, Rózsa mindjárt bemegy:
- Adjon Isten jó napot, kedves főhadnagy!
- Szintúgy te is élj, ember. Mit akarsz?
- Mit akarok? Beszélni akarok a királlyal.
- Hej - mondja -, a királlyal nem beszélhetsz. A király még alszik. Ha fel akarod ébreszteni a királyt, nézd, most négy óra van. No jó, eredj. Ha beengednek, beszélj vele. De Isten tudja. No, jól van. Felmegy. Úgy sikerült, hogy senki sem állította meg, egyenesen a király ajtajáig jutott. Mikor a király ajtajához ér, kopogtat az ajtón; nem jön senki. Úgy rávágott az öklével, hogy majdnem betörte az ajtót. A király szól a tisztiszolgájának:
-Nos, kelj fel, hallod, hogy valaki kopogtat az ajtón.
- Igen, felséges király.
- Talán csak nem tolvajok?
- Nem, király; talán valaki téged keres.
- Eredj, nyiss neki ajtót! Felkel a tisztiszolga, megy ajtót nyitni neki.
- Adjon Isten jó reggelt!
- Szintúgy te is élj sokáig, ember.
- Hallgass ide! Légy szíves, szólj a királynak, hogy beszédem van vele. No, fogja magát a tisztiszolga, visszamegy a királyhoz, mondja neki:
- Nézd, király, itt van egy fiatal ember, aki beszélni akar veled.
- Eredj vissza, mondd meg neki, hogy menjen le a konyhára, ott egyék, s majd ha felkeltem, kimegyek, hogy beszéljek vele. Jól van. Mit ad a szent jó Isten, visszamegy a tisztiszolga, szól neki. De ő ezt mondja:
- Hallgass ide, ember! Mondd meg neki, hogy most jöjjön le, mert most akarok beszélni vele. Ha nem jön le rögtön, baj lesz. Nagy dolog volt, ha valaki azt üzente egy királynak, hogy baj lesz. No, jó. Visszamegy, jelenti a királynak. A király azt mondja:
- Mondd meg neki, hogy nem tud ennyit meg ennyit várni, amíg felkelek? A tisztiszolga megint beszél vele. Ő megfogja a tisztiszolgát, a szemét lenyomja a nyakáig, a fejét visszatekeri a feneke irányába. Így küldi vissza. A király látja, hogy a tisztiszolga farral közeledik felé.
- Szent Isten - mondja -, itt már baj van, mert farral jön, a feje a feneke felé van fordítva. A király gyorsan összeszedelőzködik, felkel. Odamegy hozzá:
- Mit akarsz, ember?
- Ó Istenem - mondja
-, nem akarok semmit. Tudod -e, ki vagyok?
- Nem tudom.
- Én vagyok az öreg kondásnak a fia. Apám olyan beteg, hogy nem tud jönni; én jöttem helyettesíteni.
- Nagyon helyes - mondja neki.
- Hallgass ide, fiam. Eredj le a konyhába, adj parancsot, mondd, hogy én üzenem, hogy adjanak enned, innod. Ott van a disznóól, lemégy a disznókhoz, felköltöd a disznókat, s apád biztosan elmondta neked, merrefelé kell menned a disznókkal.
- Igen, király - mondja neki.
- No, Isten veled. Lemegy a konyhára, mindjárt készítenek neki ételt, italt. Iszik, megy a disznóólba. Mikor elkiáltotta magát, az összes disznó haptákba állt. Előfut a kan, szalutál neki, azt mondja:
- Nos nos, Rózsa, látom, hogy megsajnáltad apádat. Mert apád öreg volt, és már nem tudta gondunkat viselni. Azt hiszem, te olyan ember leszel, aki úgy viseli gondunkat, hogy minden jó legyen.
- Ne féljetek, csak hallgassatok rám, hogy mit mondok nektek. És megkérdezi:
- Ettetek?
- Nem.
- No, akkor ennetek adok. Mindjárt enniük adott, s megitatta őket. Ezután mondja a kannak:
- Állj ki, azonnal sorakoztasd fel az összes disznót csapatokba, s állj az élükre. Mikor elétek állok, leadod nekem a rapportot, indulunk ki a mezőre. A kan mindjárt megy, parancsot ad, a disznók felállnak haptákba, sorakozóba. Jön János (! Rózsa !), a kan mindjárt előáll, leadja neki a rapportot, hogy hová mennek. Rózsa az élükre áll, a disznók követik. Végigmennek a városon csapatokba rendezve, s adja nekik a parancsot, mint a katonáknak, úgyhogy az egész világ kikönyökölt s utánuk nézett, hogyan vonulnak. No, erre az egész világ azt mondta, hogy ez nem tiszta ügy, valami ördöngősség van benne. Elöl ment a kan, felemelt fejjel, mint egy tiszt kivont karddal. Indultak ki a mezőre. Mikor kiértek a mezőre, Rózsa rögtön kiadta a parancsot. Elég az hozzá, hogy legalább két órát gyakorlatoztak a disznók. Mikor letelt a gyakorlat, Rózsa csak gondolt egyet, és a fű térdig ért (?). Kiadja a parancsot, hogy most pihenjenek le a disznók, és egyenek. A disznók mindjárt nekilátnak az evésnek, ivásnak. Jön a dél, hogy behajtsa őket. De már előzőleg parancsba adta a konyhán, hogy neki ne főzzenek mást, csak tört paszulyt és egy nagy puliszkát, meg két fej káposztát. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, délben megjönnek a disznók a mezőről. No, mikor a disznók megjöttek a mezőről, behajtotta őket az ólba, s ő ment a konyhába. Leül az asztalhoz, vár. Kérdi tőle a szakácsné:
- Mi az? Miért nem eszel?
- Ej, addig nem eszem, amíg le nem jön a király tisztiszolgája ide mellém. No, mindjárt parancsot adnak neki. Lejön hozzá a király tisztiszolgája:
- Mit akarsz, Rózsa?
- Ej - mondja -, mit akarok? Mondd meg a királynak, hogy azonnal jöjjön le ide mellém! Visszamegy a tisztiszolga a királyhoz, jelenti a királynak.
- Nos nos - mondja neki -, mondd meg neki, hogy most nem érek rá, hanem majd később lemegyek.
- Hej - mondja neki -, király, jól tudod, hogy mit művelt velem. S nem szeretném, ha veled is az történnék, ami velem történt. Mert ha nem akad olyan ember, aki visszafordítsa a nyakamat, egész életemre így maradok világ csúfjára. Inkább menj le, nézd meg, mit akar tőled. No, jó. Mindjárt kapja magát a király, lemegy Rózsához a konyhába. Mikor leér Rózsához a konyhába, azt mondja neki Rózsa:
- No király, ideülsz mellém. Itt van ez a paszuly.
- Látom, Rózsa.
- Felét te eszed meg, felét én eszem meg. A puliszkát kettévágjuk, egyik felét te eszed meg, másik felét én. A káposztát kettévágjuk, fele káposztát te eszed meg, felét én.
- No Rózsa - mondja neki -, légy szíves, könyörülj rajtam. Könyörülj rajtam, mert ha én megeszem ezt a paszulyt s megeszem ezt a puliszkát, már csak az kell, hogy hozzák a koporsómat s belé rakjanak, kivigyenek a temetőbe és eltemessenek.
- Király, akárhogy csűröd, akárhogy csavarod, úgyis meg kell enned. Elgondolkozik a király:
- Itt már nincs mentség, meg kell ennem. Leül a király, nekilát, hogy megegye ő is a maga adagját. Elég az hozzá, hogy mikor megette, huszonnégy orvos rögtön hordágyra fektette, felvitték egy külön szobába, s abban a helyben kimosták a gyomrát. No, jó. A király összehívja a minisztereit, egy kis gyűlést tartanak. Azt mondja a király:
- Hej, drága minisztereim, mostanáig igazgattalak benneteket, és mindeddig sohasem gondoltam arra, hogyan élnek az emberek a világon, hogyan él az ország, hogy a szegény emberek meg a gazdagok, meg mindenféle nép, meg legyenek elégedve. De Isten tudja, mióta ez az ember idejött, megeszi a fejemet. Hogyan tudna segíteni valaki ezen a dolgon?
- Hej - mondja egyik öreg minisztere -, király, nem tudom, hogy menekülhetsz meg ebből. Itt most már félig melletted van a halál. Senki sem tudja megjövendölni, hogy életben maradsz -e, vagy sem. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, Rózsa folytatja a munkáját. Evett, aludt, kétszer kint volt gyakorlaton a disznókkal. Telik az idő, esteledik. Estére már meghagyta a szakácsnénak, hogy bivalyhúst főzzön neki vacsorára, és a bivalyhúst csak félig főzze meg, ne főzze meg egészen; s puliszkát, mellé savanyú káposztát. No, jó. Mit mondjak, ugyanúgy végezte a dolgát, mint délelőtt, és estére, vacsorára bejött. Már az emberek, a gyerekek is mind tudták, hogy jön Rózsa hazafelé. Az egész világ kint állt a járdán. Annyi volt az ember, hogy verték le egymást, hogy jönnek a király disznai. No, jó. Visszaérkezik, asztalhoz ül, szól a szakácsnénak:
- Kész a vacsora?
- Még egy kicsit főnie kellene.
- Semmit! Vedd le, tedd az asztalra! Leveszi, odateszi az asztalra. Megy az üzenet a királynak, hogy jöjjön le. A király lemegy, ránéz, és elsírja magát:
- Rózsa, könyörülj meg rajtam! Meg akarsz ölni?
- Nem akarlak, király - mondja neki.
- Csak azért nem hagylak, azért kényszerítelek enni, hogy te is lásd, hogyan tápláltad a szegény embereket. Hogyan kell a szegény embereknek dolgozniuk, amíg leesnek a lábukról, még a gatya is izzad rajtuk. S neked mégis voltak embereid, akik a szegény embereket korbácsolták. Még a maguk kicsi ételét sem ehették meg úgy, ahogy a jó Isten meghagyta, hanem úgy, ahogy volt, meg kellett enniük, s már kellett futniuk ki a te munkádra, hogy neked dolgozzanak. Na, most te is edd meg, éppen úgy edd, mint ahogy ők ették. Hogy tanulj tisztességet, hogyan kell megbecsülnöd a szegény embert. Nem volt mit tennie; a király leült, ő is ette a húst, úgy főtlenül, ahogy Rózsa ette. Mikor befejezte, a doktorok megint fogták, vitték, kimosták. Most már nagy baj volt. Azt mondja:
- No, most már tényleg meg kell halnom. Nem élhetek tovább. Ha Rózsa még egyszer ezt műveli velem, hozzátok a koporsót, tegyetek bele, temessetek el. Elég az hozzá, hogy a palotában már várták azt a percet, a harangszót, amikor a király meghal. Rózsa kiment a disznókkal. Mit ad a szentséges jó Isten, azt mondja neki egyszer a kan:
- Nos nos, Rózsa, tudd meg, hogy van itt egy nagy dolog.
- Miféle dolog?
- Hallgass ide! Egy kilométerre innen van egy tejtó. Oda jár három szent földről (?) három réce. Récebőrben vannak. Az a három réce leszáll, leveti magáról azt a récebőrt, átbucskázik a fején, átváltoznak három arany lánnyá. Bemennek a tóba, két óráig fürödnek. Ha letelt a két óra, megint kijönnek, megint magukra öltik azt a récebőrt, felrepülnek, és visszatérnek abba az országba, ahonnét jöttek.
- És ezzel mit akarsz mondani?
- Hallgass ide! Itt van a szerencséd! A legkisebbik lányt neked rendelte a szent jó Isten, hogy ő legyen a feleséged. Mert az a kan is varázsló volt, mint ő is. Csak Rózsa még nagyobb varázsló volt, mert ő tízzel túlhaladta a százat, a kan csak százig volt elvarázsolva.
- Hej Istenem - mondja neki -, egész könnyen elfoghatod. Amikor levetik magukról a récebőrt, és a saját ruhájukba öltöznek, majd levetik magukról azt a szép ruhát, és elrejtik a parton, amíg ők fürdenek, te odamégy, elbújsz, és megfigyeled, hogy a legkisebbik hová teszi a ruháját. Felkapod a ruhát, és azzal együtt elrejtőzöl. Amikor megfürödtek, kijönnek, fogják a ruhájukat, és távoznak. A legkisebbik nem fogja találni a ruháját. Kiáltani fog neked: "Ki vette el a ruhámat? Ha elvetted a ruhámat, ha öreg ember vagy, légy apám. Ha fiatal vagy, légy a férjem. Ha nő vagy, légy a testvérem." Ekkor te mondd, hogy itt vagyok. S akkor ameddig fel nem esküszik a botod végére, hogy soha életében se jóban, se rosszban nem lesz senki másnak a felesége, csak a tiéd, addig ne add vissza neki a ruháját. No, úgy is történt. Mit ad Isten, Rózsa kiment, és pontosan délben jött a három réce. Leszálltak, levetették magukról a récebőrt, majd levetkőztek a ruhájukból. Ő jól megfigyelte, hogy a legkisebbik hová teszi a ruháját. Mindjárt odacsúszott hason, összemarkolta a ruháját, és elbújt. No most, miután elbújt, várta, hogy múljék az idő, amikor kijönnek. Végignézte a fürdésüket. Tényleg úgy beleszeretett a legkisebbik lányba, hogy nem tudott szabadulni tőle, az életét is odaadta volna érte, ha a világon valaki bántani merte volna. No jó, azok készülődnek, kijönnek a vízből, felöltöznek, indulnak. A legkisebbik szól:
- Nos nos, drága kedves testvéreim, engem itt hagytok? Erre azok így válaszolnak:
- Te! Volt valakid, valaki szeretőd, mi mit tehetünk? Nekünk mennünk kell, mert apánk megöl. Azzal felrepültek és távoztak. Ő ott maradt.
- Nos nos - mondja -, ha öreg ember vagy, könyörülj meg rajtam, légy apám, add vissza a ruhámat, hogy mehessek. Mert nekem olyan rosszféle apám van, hogy mikor hazaérek, darabokra szaggat. Ha fiatal férfi vagy, légy a férjem. Ha nő vagy, légy testvérem. De légy olyan szíves, ne tartóztass fel sokáig, mert itt halok meg. Erre ő így felel:
- Akkor adom vissza, ha felesküszöl a botom végére, hogy sohasem leszel senki másnak a felesége, csak nekem. Mindjárt huszonnégyszer felesküdött a botja végére, hogy nem lesz senki másnak a felesége, csak neki. Úgy is lett. Mit ad a szent jó Isten, visszaadta a ruháját, ő fogta magát, távozott. Rózsa hazatért. Mikor hazaért, bement a konyhába, leült és várakozott. Elgondolta magában:
- Nem gyötröm tovább a királyt, elég volt neki kétszer. Hanem lehívatom ide hozzám, hogy beszéljek vele. No, a király azonnal lemegy hozzá. Azt mondja neki:
- Ülj le, király! De a király már remegett a félelemtől. Azt hitte, hogy megint ennie kell.
- Hallgass ide, király! Nézd, beszédem volna veled. Szeretnék hazamenni.
- Nem - válaszolja
-. Hanem mondanék neked valamit.
- Miért ne? - mondja.
- Idenézz - mondja neki
-Itt és itt van egy kertem, arany gyümölcsfákkal, körtefákkal, almafákkal. Amilyen gyümölcsfa a világon létezik, mindenik megvan ott, tiszta aranyból. Ott vannak a világ legnagyobb vitézei, a világ legerősebb emberei, a világ legszebb asszonyai. Feljogosítalak rá, hogy elmenj abba a kertbe, s ott mulass, amennyit akarsz. S ha nem fog megtetszeni neked, mikor visszajössz, vágd le a nyakamat, hogy ne éljek tovább.
- Rendben van, király, de megjárod, ha esetleg nem úgy van, ahogy mondtad, mert visszatérésem után könyörtelenül levágom a nyakadat, s nem élsz tovább. Semmi baj. Miért tette ezt a király? Azért, hogy legalább egy kis ideig ne gyilkolja. Úgy is történt. Magyarázni kezdte, hogy merre s merre kell mennie. Azt mondja erre:
- Nekem ne magyarázd, mert én úgyis tudom, merre van. Csak azt akartam, hogy mondd ki, hogy mehetek. No, úgy is volt. Mit ad a szent jó Isten, megy az ólba a kanhoz. A kan már várt rá.
- No, Rózsa, mi van?
- Semmi. Tudod -e, merre kell menni?
- Tudom. Ülj fel a hátamra. Felugrik a kan hátára, és útra kelnek. Mentek ahogy mentek, mint a gondolat. Csak gondolt egyet, és máris odaértek. Mikor odaértek, csakugyan, olyan kertet életében sem azelőtt, sem azután soha nem látott. Mikor a kapun benyitott, tiszta aranyból voltak a karfák. Mikor betekintett, még a paradicsom a szent égben sem lehetett olyan szép, mint az a kert. De ő nem volt úgy öltözve, mint azok a vitézek, akik ott találkoztak. Elég az hozzá, félrehúzódott az egyik sarokba egy almafa alá, és leült egy zöld asztalhoz. Rendelt magának egy deci pálinkát. Mikor a pincér jött és hozta a deci pálinkát, végignézett rajta:
- Szent Isten, nagy a te akaratod, hogy került ide ez a szegény ember? De mindjárt eszébe ötlött, hogy más nem jöhetett, csakis olyan ember, aki nagy erővel bír. No, mit ad a szent jó Isten, egyszer csak látja, hogy nyílik a kapu, jönnek a vezérek, jönnek a vitézek, jönnek a világ legerősebb emberei, hogy azt hihetted volna, verik le egymást. No jó, az egyik ilyen italt ivott, a másik amolyan italt, másik más italt. Elég az hozzá, egyszer csak látja, hogy az egyik arany almafára leszáll az a három lány, átbucskáznak a fejükön, az a három lány, akik abban a tóban fürödtek, ahol ő a disznókkal volt. Mikor átbucskáztak a fejükön, a legkisebbik lány, mihelyt meglátta, azonnal ráismert.
- Ej - mondja a nénjeinek -, mos nos, drága kedves testvéreim, nekem mennem kell, mert itt van a szeretőm, s én mással nem maradhatok itt, csak ővele. Fogja magát a lány, egyenesen odamegy Rózsához:
- Adjon Isten jó szerencsét, drága kedves szeretőm!
- Szintúgy te is élj, drága kedves szeretőm - feleli
-. No, rendeljek neked is egy adag pálinkát?
- Rózsa drága, ne rendelj nekem, mert én nem iszom. Éppen csak azért jöttem, hogy lássalak.
- No, nincs semmi baj. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, elég az hozzá, hogy egyszer mit lát? Egyszer a felhők közül egy felhő leereszkedik a kert fölé, és a felhőről leugrik egy arany huszár, lovastul. Mikor az az arany huszár leugrott, leszállt a lováról, a lova gyeplőjét ráakasztotta a csapra, odalépett az egyik asztalhoz, s a legfinomabb borból rendelt egy teli asztalra valót. Nekilát az ivásnak, parancsot ad a hegedűsöknek. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, fogja magát az a huszár, táncra perdül, hogy azt hinnéd, a csillagok is lehullnak az égről. A legszebb nőkkel; megtáncoltatja a nőket. Egyszer aztán odalép az ő asztalához, és felkéri a szeretőjét. Mikor a szeretőjét felkérte, erősen megharagudott Rózsa. Felállt, ránézett, s azt gondolta magában:
- No, most úgy megcsapom, hogy még a világból is kiesik. De inkább mégsem csapom meg, azért, hogy megmutassam az embereknek, kicsoda ez. Odamegy hozzá, elkapja a gallérját:
- Megáll, te!
- Mit akarsz tőlem? - kérdezi a huszár.
- Semmit - mondja. Ne figurázz, mert a kezemben vagy. Ha nem változol vissza arra a formádra, amilyen máshol vagy, tudd meg, hogy hamuvá morzsollak. Kezemben van a halálod így is, úgy is. Velem hiába figurázol, mert nincs kivel. Mikor megszorította a gallérját, a nyavalya kitörte. Mindjárt átbucskázott a fején; ki volt? A huszonnégy fejű sárkány.
- No - mondja az embereknek -, emberek, tetszik nektek ez az ember? Milyen szép, pompás volt, tiszta arany. Látjátok, hogyan csalja meg az ördög a világot! Akkor megmarkolta, kettészakította. Az egyik felét elhajította a világ végére, lett belőle egy forrás. A másik felét hazahajította a saját udvarára. Ebből a feléből lett az udvarán egy háromszáz méteres istálló. S lett egy kút, olyan hogy soha nem fogyott ki belőle a víz. Ezzel felült a kanjára, elbúcsúzott a szeretőjétől, elindult, hazatért a királyhoz. Mikor megérkezett a királyhoz, a kapuban a királyi rezesbanda fogadta. Zeneszóval kísérték be királyhoz. Most már nem oda, ahol eddig lakott, hanem a király első szobájába; éppen akkor tartotta gyűlést. No, a miniszterek mindjárt körbevették, mellé gyülekeztek:
- Nos nos, Rózsa, te nem ezt érdemled; te azt érdemled, hogy a király melletti ember légy. S te legyél a legnagyobb ember a király mellett. A király csak annyival nagyobb nálad, hogy egyszer előtted meríti a kanalat a tálba. De minden más rád van bízva.
- Hej - mondja -, nekem nem kell a királyság. Hanem csak annyit kérek a királytól, hogy amelyik malac a tavasszal először született, azt adja nekem. Ez lesz a fizetségem. Aztán a király éljen boldogan, ameddig akar. Mindjárt megtapsolják a miniszterek meg a király, hogy éljen Rózsa, soha nem felejtkeznek el róla. Bármikor bajba kerül a király, az ő kezére számíthat. No, elég az hozzá, lemegy a disznóólba, és kiválasztja azt a malacot, amelyik a tavasszal először született. Nyakába veszi, s indul vele magának:
- Isten veled, király!
- Szintúgy te is élj, drága kedves fiam! Amikor kilépett az udvarról, kilépett a kapun, a királynak minden istállója üresen maradt. A palota is mindenestül elköltözött, nem maradt többé palota, csak egy régi kis ház maradt a helyén. Minden átköltözött oda, ahol Rózsa lakott. No, mire hazaért Rózsa, apját otthon találta, s mire ő hazaért, készen állt két arany bölcső. A levegőben hintáztak, egyikben az anyja, másikban az apja. Apja mellett is huszonnégy szobalány, anyja mellett is huszonnégy szobalány, s legyezték őket, hogy bár egy légy se közelíthessen hozzájuk, s nyugodhassanak, ahogy a szent jó Isten engedi. No, hazaér Rózsa, kezet fog az öccsével, megcsókolja, meg az anyját is, az apját is. Elég az hozzá, kérem, hogy nagy öröm volt. Olyan nagy öröm volt, hogy senki másnak nem lehetett nagyobb. Az mondja az apjának:
- No, kedves tata, eddig rab voltál, mostantól fogva csak egyél, igyál, mulass, menj, ahová akarsz, ahány éved még van az életből. Most minden a tiéd. No, múlik az idő, mint a mesében. Telt az idő, Rózsa már húsz éves volt. János ránézett, és gondolta magában:
- No, milyen vitéz volt a bátyám! Én sem maradhatok szégyenben, én is felmutatok valamit. Elindulok, addig megyek, amíg még nagyobb vitéz nem leszek, mint ő. S ha nem leszek nagyobb vitéz, soha többé vissza nem térek. Ezzel fogta magát, elbúcsúzott anyjától, apjától és bátyjától. A két testvér úgy sírt, hogy azt hihetted volna, megszakad a szívük, amiért el kell válniuk egymástól. Azt mondja neki Rózsa:
- Nos nos, drága kedves öcsém, ne búsulj, mert ha akárhol bajba kerülsz, segítségedre sietek. Azt mondja erre János:
- Nos nos, drága kedves bátyám, nézd ezt a zsebkendőt. Neked adom, tedd el, s úgy vigyázz rá, mint a két szemedre. Amíg a zsebkendőm tiszta marad, addig tudhatod, hogy épségben vagyok, nincs semmi bajom. Amikor ezen a zsebkendőn három pecsét támad, akkor tudhatod, hogy bajban vagyok. Amikor a zsebkendőm szennyes lesz és teli lesz pecséttel, akkor tudhatod, hogy meghaltam. Akkor elindulhatsz megkeresni. Azzal fogta magát, elindult. Annyit ment, hogy nehéz volt a földnek. Mit ad a szent jó Isten, kiment az országból. Másik országba érkezett. No már most, mikor ebbe a másik országba érkezett, hová érkezett? A Vörös király országába. Mikor beért az országba, betért az ország szélén álló legkisebb házba. Mikor oda betért, ki lakott abban a kis házban? Egy öreg ember meg egy öreg asszony.
- Adjon Isten jó estét, édesanyám!
- Szintúgy te is élj sokáig, szép férfi! Sok szép férfit láttam, de ilyen szép férfit soha életemben nem láttam.
- Ó Istenem, anyám - mondja neki -, légy szíves, adj egy kis szállást egy éjszakára, hogy ne kelljen kint aludnom. Reggel tovább megyek. No, mindjárt szállást adtak neki, ennie adtak, minden, s ott aludt azon az éjszakán. Reggel felkel, megmosdik, megköszöni a szállást, odébb áll. Hová ért? Beért a fővárosba, az ország fővárosába. Mikor odaért, mindjárt látta, ki van írva: a király vendéglője. Belép a király vendéglőjébe, s mikor belépett a király vendéglőjébe, leült egy asztalhoz, és körül nézett abban a nagy, fényes vendéglőben. Rögtön előtte termett huszonnégy pincér. Meghajolnak, köszönnek neki. Mert ő már nem olyan ócska ruhában járt, mint Rózsa, amikor még szegények voltak. Most már ő is gazdag volt: vitézi ruha, páncél volt rajta.
- Mit parancsolsz, vitéz? - kérdik tőle.
- Ó Istenem - mondja -, nem parancsolok sokat; legyetek szívesek, adjatok valami reggelit.
- Mi legyen az a reggeli?
- Egy kétéves borjú sülve, egy százakós hordó bor, meg ami mellé jár: kenyér, savanyúság, minden, hadd egyem; mert régóta úton vagyok, éhes vagyok. Mindjárt levágnak egy kétéves bikaborjút, megsütik, hamarosan elébe teszik. Fogja magát János, pillanatok alatt egy - kettőre megeszi. Ököllel beüti a hordót, fél kezébe fogja, s megissza a százakós hordó bort. Mikor kiitta a hordót, sok vitéz volt ott, de mind egymás szemébe néztek.
- Jaj - mondják a vitézek -, sok vitéz volt már itt, de ilyen vitéz még nem volt azok között, akik ide járnak ebbe a vendéglőbe, aki ilyen gyorsan megegyen egy ekkora marhát és megigyon ennyi bort! Telik az idő, ott időzik, amennyit időzik, s mit ad a szent jó Isten, egyszer csak mi történik? Egyszer csak látja, hogy megint nyílik az ajtó, és ki lép be? a Vasvitéz. Mikor a Vasvitéz belépett, akkora lármát csapott a rajta levő vasakkal, hogy azt hitted volna, összedől a vendéglő. Mikor megpillantja Jánost:
- Szervusz!
- Régóta szerettem volna találkozni veled - mondja neki János.
- Hála legyen Istennek, hogy most összetalálkoztunk. No, kezet fog a két vitéz, leülnek az asztalához.
- No - kérdezi -, éhes vagy?
- De még milyen éhes vagyok!
- No, parancsold meg, hogy együnk még egy borjút ugyanúgy, mert én sem laktam jól. Megint rendelnek egy kétéves bikát sülve, megeszi a két vitéz. Azt mondja neki János:
- Nos nos, ha már összetalálkoztunk, szeretnék kötést tenni veled: esküdjünk fel két édes testvérnek. Hogy sohasem hagyjuk el egymást, se rosszban, se jóban.
- Hogyne - feleli
-. Én is éppen most gondoltam arra, hogy ezen a hosszú úton hátha valamikor találkozom olyan emberrel, aki jó szívvel legyen irántam. Mindjárt felesküsznek a kardjukra - de nem kardjuk volt, mert akkoriban pallosok voltak -, felesküsznek a pallosukra huszonnégy ízben, hogy édes testvérek lesznek. No, miközben ott isznak, nem sok idő múltán ki érkezik? a Szél fia. Mikor meglátja Jánost, ő is egyenesen odamegy hozzá:
- Adjon a Szent Isten jó napot!
- Hallottam híredet - mondja neki János. S már alig vártam, hogy találkozhassam veled. Ülj le, egyél te is. Leül mellé a Szél fia. Most már hármasban voltak. Nemsokára jön a szent Nap fia. Ő is leül melléjük. Most már négyen voltak felesküdött testvérek. Eltelik vagy fél óra, ki érkezik? Arany országból az Arany király fia. Látja a négy vitézt, néz jobbra, néz balra, merre tartson, hát hozzájuk. Odamegy ő is hozzájuk. Leül közébük, úgyhogy most már öten esküdtek fel édes testvérekké. Fogják magukat, mulatnak nagyba. Most már egymás tetejében álltak a százakós hordók, elérték a vendéglő mennyezetét. Nagy mulatságot csaptak, közben beesteledett. Mit ad a jó Isten, egyszer csak belép a Fekete világból három ördög. Egyik ördög hétfejű, másik tizennégy fejű, harmadik huszonnégy fejű. Leülnek egy másik asztalhoz. Rendelnek maguknak egy hordó pálinkát, mert az ördög nem iszik bort, csak pálinkát. Mulatozásba fognak az ördögök. Azt mondja János a többieknek:
- Nézzétek csak, milyen szépen mulat az a három vitéz. Vajon jóravalók? Esetleg tudjátok, hogy kik ezek?
- Hogyne - mondja a szent Nap fia -, ismerem őket. Három ördög, Fekete világ királyának a három fia. No, jó. Múlik az idő. Egyszer csak ki érkezik? A világ három legerősebb embere: Csontvitéz, Penészvitéz, Favitéz. Bejövet berúgták az ajtót, s felfuvalkodottan gorombáskodásba kezdtek, mert érezték, hogy ők a legerősebb emberek az egész világon. Leültek az egyik asztalhoz, s mindjárt megparancsolták a hegedűsöknek, hogy senkinek se játsszanak, csak nekik. A hegedűsök úgy játszottak, hogy azt hitted volna, vége a világnak. Egyszer csak azt mondja Penészvitéz Favitéznek:
- Nos nos, te!
- Mi az?
- Menj oda, és kenj le egy pofont annak a legkisebb ördögnek. Nézd, hárman vannak, s milyen peckesek!
- Hogyne - feleli. Feláll, odamegy a három ördög asztalához. Mikor megcsapja a legkisebb ördögöt, a tízfejűt, mikor pofonvágja, mindjárt lisztté -hamuvá ment szét. Aztán Csontvitéz is odamegy, úgy megüti a másikat is, a harmadikat is, agyoncsapja őket, hogy a három ördög semmivé lett. János mindezt látja, végignézi, nem tetszik neki a dolog. Telik az idő, odalép az ő asztalukhoz Penészvitéz. Azt mondja nekik:
- Nos nos, nagy vitézek vagytok? Honnét kerültetek ide? És nem akartok bemutatkozni, hogy kik vagytok? Azt mondja neki Vasvitéz:
- Te! Mi nem mentünk a ti asztalotokhoz, miért nem hagytok bennünket mulatni? Mi bajotok van velünk?
- Hej - mondja -, még pofázol is, te szar! Mikor leken egy pofont Vasvitéznek, az hamuvá válik. Ugyanúgy megcsapja ezt is, azt is, emezt is, amazt is, mindőjüket megölte Penészvitéz. Egyedül maradt János meg Arany király fia. Azt mondja János az Arany királyfinak:
- Te! Mennünk kell innét. Mert az jön, s bennünket is megöl. Azt mondja Arany királyfi:
- Nem bánom. Menjünk innét, mert ezek tényleg elbánnak velünk.
- Hej - mondja neki János -, úgy látszik, félsz.
- Hát hogyne félnék, mikor látod, hogy a drága barátainkat megölte.
- No, ne félj. Maradj itt, én egy kicsit kimegyek vizelni. János kimegy szükségre, vizelni. Megáll az egyik fal mellett, és vizel. Jaj, egyszer csak odalép mellé egy ember, megfogja a kabátját, megrázza, s mondja:
- Ember, legyen benned irgalom! Ne vizelj tovább, mert a vizeleted mindjárt elviszi a várost. Mindjárt vége van a városnak, belefúl a vizeletedbe. Abbahagyja János, ránéz, visszamegy a vendéglőbe. Mit ad Isten, mire visszaért, Arany királyfit is megölték. Egyedül maradt János. Azok már hallották hírét, de nem ismertek rá, hogy ő János. Fogják magukat, s úgy viselkednek, ahogy nem szabad. Volt annak a vendéglősnek egy lánya. Olyan szép volt, hogy ő volt a legszebb nő a világon. S akkor éppen azért jött az a három vezér, hogy magával vigye azt a lányt. Azt mondja Penészvitéz a vendéglősnek:
- Hozd ide a lányodat, hogy énekeljen a színpadon, mert ha nem, sem a vendéglőből, sem belőle még hamu sem marad. Előhívták a lányt. Énekelni kezdett a lány, úgy, hogy majdnem leszakadt az egész vendéglő. Ahány vezér ott volt, ahány vitéz ott volt, sírt az egész nép, olyan szépen énekelt. Miért énekelt? Mert tudta, hogy ez az utolsó éjszakája van, utána ezek elviszik. Leugrik a lány a színpadról, s hová megy, egyenesen Jánoshoz. Azt mondja neki János:
- Ülj le mellém nyugodtan, ne félj! A pincérek mindjárt odasereglettek a lányhoz, hogy mit kíván inni. Mindjárt pezsgőt tesznek elé, ami csak a szívének jól esik. A lány ivott Jánossal kettesben. Odaszól neki Penészvitéz:
- Nos nos, engedd ide a lányt mihozzánk!
- Hej - mondja nekik -, nagy fába vágtátok a fejszét. De tudjátok meg, hogy innét most már ki nem mentek! A kezemben vagytok, most számoltok mindenért, amit életetekben műveltetek, az egész földön, hány embert tönkretettetek, hány embert megcsúfoltatok! Most leszámolunk! No, jó. Mit ad Isten, csak gondol egyet János, és mikor egyet fújt, az egész vendéglőt páncél vonta be kereken. Mikor amazok látták, egymás szemébe néztek. Mondja nekik Favitéz:
- Ide figyeljetek! Mi ez? Úgy rávágok ököllel erre a falra, hogy kidől! Rávág a falra Favitéz, de még nyoma sem látszik az ütésnek. Rávág Csontvitéz, semmi. Penészvitéz olyan erős volt, hogy amikor öklével belevágott a falba, kimarjult a karja a falon, de így sem ért el semmit.
- No - mondja -, most idejösztök hozzám, hogy számoljunk! A három vitéz térdre borul, és így beszélnek:
- Nos nos, János, tudtuk, hogy erős ember vagy, de hogy éppen ilyen erős, azt nem tudtuk.
- No - mondja nekik -, gyorsan -gyorsan támasszátok fel a három ördögöt, úgy, ahogy voltak. Odamegy Penészvitéz, csak egyet fúj rájuk, s a három ördög feltámad.
- No, most az összes barátomat támasszátok fel! Feltámasztották az összes barátját, az utolsó szálig.
- No, most gyertek ki, hogy ne csináljunk idebent bajt. Gyerünk ki, hogy odakint meglássa a világ, mit csinálunk. Kicipelte a három vitézt. Félkézzel megfogta mind a hármat, kivitte őket.
- No - mondja nekik -, előbb imádkozzatok a jó Istenhez, hogy ne haljatok meg úgy, hogy nem imádkoztatok. Megfogta Penészvitézt fél lábánál fogva, s hova hajította? oda, ahol született, ahonnét való volt, a saját házába. Ahogy a levegőben repült, az udvarukon álló fákra zuhant, s kitört a két lába. Ha nem jön ki az anyja és nem fogja fel a pendelyébe, leesett volna a földre, leesett volna a világban a földre. Amikor anyja felfogta, mondta neki:
- Nos nos, drága kedves fiam, mennyit mondtam neked, hogy ne járkálj, ne viselkedj így, mert előbb -utóbb emberedre találsz, aki erősebb lesz nálad, és ráfizetsz. Most ráfizettél.
- Ó, Istenem, anyám, hát ki tudhatta, hogy akad olyan ember, aki erősebb nálam?
- Most János helyretett benneteket.
- Engem bizony helyretett, anyám.
- Mentetek volna oda hozzá, s kértétek volna meg, hogy bocsásson meg nektek, ahelyett, hogy gorombáskodtatok előtte! Ő erősebb nálatok. Mert az anyja az én testvérem, de ő az idősebb, neki van nagyobb ereje. Favitézt ugyanúgy elhajította, neki is kitört a két karja, a harmadik meg vak maradt. Mindhármójuknak testvér volt az anyja. Elég az hozzá, hogy János meg Rózsa erősebb volt, a szentséges jó Isten után ők voltak az elsők; ők voltak a legerősebb emberek. No, jó. Mikor mindez megtörtént, a barátai szedelőzködtek, elbúcsúztak egymástól.
- A szent Isten legyen veled, drága barátunk, mi most megyünk. De ha valamikor bajba kerülsz, valami csapás ér, csak gondolj ránk, ott termünk melletted. Fogták magukat, elmentek. Ki maradt mellette, egyedül Arany király fia. Azt mondja neki Arany királyfi:
- Nos nos, viszonozni szeretném azt a szívességet, amelyet nekem tettél. Légy szíves, jöjj el hozzám, hogy olyan tisztességben részesítselek, mint te engem.
- Hallgass ide! Én nem bánom; ha akarod, veled megyek; nem bánom, megyek. Azzal fogták magukat, elmentek Arany országba Arany királyhoz. Mikor megérkeztek Arany királyhoz, az az Arany király hatalmas, híres király volt, de mikor meglátta Jánost, térdre esett előtte.
- Nos nos, drága kedves fiam - szólt -, hogyan akadtál erre az emberre?
- Hej, apám, ha tudnád, hogy ő kicsoda, s milyen ereje van, egy szót sem szólnál.
- Tudom, drága kedves fiam, hogy miféle ember ez. Hanem, fiam, a legnagyobb tisztességet, a legnagyobb kedvességet, s amiből csak tudod, hogy a legdrágább és legfinomabb, azt mind elébe kell rakni. S menj be a két húgodhoz - mert Arany királynak volt két lánya -, menj be a két húgodhoz, mondd meg nekik, hogy ha életükben valaha kifestették magukat, úgy fessék ki magukat, hátha valamelyikőjük megtetszik neki, és feleségül veszi. S ha feleségül veszi, bizony mi leszünk az egész világon a legboldogabb emberek. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, szólt a húgainak, s mindjárt huszonnégy szobalányuk nekiállt festeni őket, s mint a mesében, azt hihetted volna, hogy az égből földre szállt angyalok. Vacsorára bejöttek oda mellé. Egyik baloldalt ült, másik jobboldalt. Amit csak tudtak neki vallani, ami legszebb volt az életben, hogy beszéljenek róla, arról mindenről diskuráltak vele. Mindenféleképpen azt akarták, hogy akár a kisebbikbe, akár a nagyobbikba, beleszeressen János, és feleségül vegye. De Jánosnak minden ingyenvaló volt. Mert volt egy útja, amelyet el kellett végeznie, s ameddig el nem végezte az útját, mást nem tehetett. Csupán tisztességből beszélgetett velük. Ahogy illett, csúnya szavakat abszolút nem használt. Így telt az idő tizenkettőig. Mikor tizenkettőre járt az idő így szólt hozzájuk:
- Szeretnék lefeküdni, mert eltörődtem. Persze még majd beszélgethetünk. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, mindenki ment, lefeküdt. A király ezt mondta:
- Nos nos, drága kedves leányaim! Menjetek be hozzá, valljatok neki szerelmet, hátha kedve lesz hozzá!
- Tata, parancsodra mindent megteszek, ha tudom. Elég az hozzá, hogy amikor János lefeküdt, csak fújt egyet, és a szoba körül, amelyikben ő aludt, kereken páncél keletkezett, az ajtón is, amelyen nemhogy ők, hanem talán még az Isten ítélete sem tudott volna áttörni. Keresték az ajtót, de nem találtak ajtót, ahol bemehettek volna hozzá. Visszamentek apjukhoz, mondták apjuknak:
- Nézd, tata, mi van, s nézd, tata, mi van.
- Drága kedves lányom, tudtam, hogy ő olyan vitéz, hogy mindig védekezik, hogy valami csúfság ne tudjon behatolni hozzá. Semmi baj, leányaim, mert ha lehet, itt tartom egy hónapig, s egy hónap elmúltával majd csak belétek szeret. No, jó. Megvirradt, a lányok mindig mellette voltak. De neki eszébe sem jutott olyasmi, hogy azt csinálja. Eltelt három nap; mikor a harmadik nap letelt, a fiú úgy gondolta, elbúcsúzik tőlük.
- Istenem, drága kedves barátom, mennem kell.
- Ó Istenem, testvérem, hogy hagyhatsz itt engem? Volna egy kérésem. Azt hittem, még ráérek vele, de most elmondom.
- Mi van veled? Hallgatlak - mondja neki.
- Van egy szeretőm, itt és itt. Életemben soha, soha nem találkozhattam vele, csak távolról, a határon át beszélhettem vele. De az ő határát sohasem léphettem át. Kétszer megpróbáltam, és mind a kétszer szecskába vágott az anyja, ahogy a dohányt vágják. Berakott a málhatáskámba, és hazaküldött a lovamon. Anyám kétszer megmentett. Összedagasztott és feltámasztott, de ha harmadszor is felaprít, soha többé nem kelek életre.
- Hej, drága kedves testvérem, ne búsulj, megpróbálkozunk. No, elindultak, mennek. Ki volt az a lány? Egy boszorkány lánya, egy varázslóné lánya. Mentek, a határon megálltak.
- No, testvér, én már innét nem mehetek tovább. Ha tovább megyek, végem van.
- Ne félj, rakj tüzet itt magadnak, én egyedül megyek. Átlépett a határon, s mindjárt ott termett a boszorkány. Egy gereblye meg egy villa volt a hátán.
- Adjon Isten jó napot, öreganyám. Ránéz:
- Szintúgy te is élj!
- Messze van ide ez meg ez a kastély?
- Ó Istenem, fiam, ha tovább mégy, meglátod. Tovább ment száz méterre, de ekkor már más alakban volt a boszorkány, más holmival a hátán.
- Adjon Isten jó napot, öreganyám.
- Szintúgy te is élj, fiam.
- Messzire lakik az a boszorkány?
- Nem, fiam. No, mit ad a szentséges jó Isten, odaér a kastélyhoz. Tiszta porcelán kastély volt, a fedele a felhőkig ért. Egy kacsalábon forgott, mindig szemben a szent nappal, amerről sütött, hogy mindig szembe süsse a nap a kastélyát. Mikor odaért, kirántotta a pallosát, s mikor egyet vágott a kacsalábra, az mindjárt kitört. A palota lezuhant. Mindjárt fogta magát, felment. Benyit egy ajtón, benyit kettőn, benyit a többin, benyit a hatodik, kilencedik ajtón. Szépséges, pompás holmik voltak ott, aranyból, ezüstből, gyémántból, de égvilágon egyetlen embert sem látott. Mikor a hatodikhoz ért, kopogtatott, s mikor kopogtatásra emelte a kezét, egy kis darázs, egy méh, rászállt az orrára. S ezt mondta neki:
- Nos nos, János, vigyázz, mert itt bemégy, de innét soha többé ki nem jössz, ha nem leszel elég vitéz.
- Mi az? - kérdi.
- Amikor belépsz, ez a lány felugrik a székről és megragad, mert erős, páratlan. És téged bevág a saját székébe. S ha valamiképp bevág a saját székébe, te abból a székből soha többé fel nem kelsz. Hanem te kapd el őt, és vágd bele abba a székbe úgy, hogy a szék mind szilánkokra hasadjon. Akkor megszűnik az ereje, mert az ereje a székben van.
- Ne félj - mondja neki. Ezzel a darázs elszállt. Mikor kopogtat:
- Igen, bejöhetsz. Benyit az ajtón. Mikor benyitott az ajtón, a lány felugrik, elkapta a fiút, de az galléron ragadta, (...). Mikor belerúgott, a szék gyufaszállá hasadt. Ekkor azt mondja a lány:
- János, (...), ne bánj velem csúful. Ha tudnám, hogy magadnak viszel feleségül, nem szólnék semmit, egy szavam sem volna. De tudom, hogy kinek viszel: aki három évig törte magát utánam, és csak távolról tudott beszélni velem. Nem mondom, én is szeretem, de ettől a rusnya szörnyetegtől, az anyámtól, nem tudtam megszabadulni. De ha vinni akarsz, vigyél, csak vigyázz, nehogy anyám téged is megöljön, engem is.
- Ne félj - mondja neki. Azzal elindultak lefelé. Mikor leértek a földszintre, mit ad a szent jó Isten, jön a rusnya szörnyeteg. Mindaddig a fogát fente huszonnégy reszelővel, hogy felfalja a legényt.
- No nos, vitéz - mondja neki -, hová viszed a lányomat?
- Ó Istenem - feleli -, oda viszem, ahová te nem eresztetted.
- Mit beszélsz? S akkor rátámadt, mintha egy felhő borult volna rá. Ő elkapta a hajánál fogva, egyből rátekerte a haját a karjára, s úgy a földhöz vágta, hogy százötven felé hasadt. Mindjárt tüzet tett rá, elégette, szétfújta a levegőbe. De ingyenvaló volt, mert alig mentek száz métert, visszaváltozott. Amíg a határig értek, huszonnégyszer megölte, huszonnégyszer elégette, de mindannyiszor visszaváltozott. Azt mondja a lány:
- Hallgass ide, János! Csak úgy tudod megölni, hogyha áthúzod a határon. Ha a határon áthúztad, s ott ölöd meg, többet nem támad fel. Mikor legközelebb elfogta, nem eresztette el. Áthúzta a határon, megölte, elégette, s többet nem támadt fel. No, mikor a lány megpillantotta a szeretőjét, mindjárt megcsókolta, felmentek a királyhoz, megesküdtek. Akkora lakodalmat csaptak, hogy olyan többet nem létezett a világon. János eskette meg az Arany király fiát. No, a felesége is drága volt neki, de János még drágább volt. Azt sem tudta, mit csináljon, hogy János ott maradjon. De minden ingyenvaló volt. Kérdi tőle:
- Te! Miért nem maradsz itt, miért mégy világgá? Nem maradhatsz?
- A szent Isten legyen veled, nekem mennem muszáj. Fogta magát, elbúcsúzott, s ment magának.
- Hej - mondja a királyfinak az apja -, gyenge vagy, fiam. Ilyen könnyen távozik tőled egy ember?
- Ó Istenem, tata, ki tudna elébe állni? Jól látod, hogy talán csak a szent Isten tudná visszatéríteni az útjáról, nem az én szavam.
- Menj utána, s mondd neki, hogy egy menyországos bált rendezünk, s hátha azon valaki megtetszik neki és feleségül veszi, így a közelünkben marad.
- Ó Istenem, tata! Mit meg nem tennék, csak visszatérne!
- Indulj utána! Fogta magát, utána ment.
- No János - mondja neki -, ne menj el, mert most jut eszembe, hogy menyországos bált hirdettem, s azt szeretném, hogy te is vegyél részt azon a bálon, azon a menyországon. Hadd lásd egy kicsit, hogy folyik nálunk az a bál.
- Te! A jó szívedért, jóakaratodért visszamegyek. Ha te így akarod, én nem bánom. No, visszatért. No már most, szombaton megvolt a bál. Mindenki felkészült; színarany kocsikba színarany lovak fogva. Mintha a menyországba mentek volna, úgy mentek a bálba. Mikor azok, a világ legszebb emberei, beérkeztek a bálba, százhúsz angyal muzsikált. Hát tényleg akkora szépséget látott ott, amekkorát eddig sohasem látott. Igen boldogan érezte magát, mikor azt a nagy szépséget látta. Elébe tették az ország királyi trónusát, s először őt ültették a trónra. Mit ad a szentséges jó Isten, egyszer csak leereszkedik egy felhő, pontosan tizenegy órakor. Leszáll róla egy kocsi, rózsafa virágával borítva. Benne ül egy nő, a haja a földig ér, csupa arany, gyémánt. Csipkerózsa virított a hajában. Olyan szép volt, hogy talán az egész világon nem létezik ilyen szép nő. Leszáll a kocsiról, amelyet huszonnégy pillangó húzott. Mindjárt betessékelték a bálba. Mikor János megpillantotta:
- No - mondja -, ha ez nem lesz a feleségem, akkor én soha az életben nem házasodom meg. Hová ment? ahol ő ült, arra a padra ült le ő is. No, jó. János nagy örömében azt sem tudta, mit csináljon. A lány is olyan szerelmes lett Jánosba, hogy majd kiugrott a szíve. János átkarolta, ittak, mulattak, úgy érezték magukat, mint a menyországban. No, mit ad a szentséges jó Isten, egyszerre pont tizenkét órakor érzik, hogy nagy idő jön. Minden ember bámul:
- Nézd már, eddig szép idő volt, s most szombatra megváltozott az idő! Elég az hozzá, leereszkedik egy fekete felhő, leugrik róla egy aranyhuszár lovastul. A lovát mindjárt kiakasztja a kerítéshez, és felmegy a bálba. No, olyan ügyes volt, olyan szép, magas, hogy minden nő, mikor látta, azt hitte, hogy a szíve hasad meg. Látja a szép lány, neki is szemet szúrt:
- Hí - mondja -, milyen szép férfi! János is szép volt, de amaz még szebb volt. No, mit ad a szent Isten, mikor muzsikálni kezdenek, ő jön, egyenesen a lány fele tart, felkéri táncra. Meghajlik előtte, felkéri. János is tudott táncolni, de ez a másik is értett a tánchoz. Megtáncoltatja a lányt. Amikor a párok felállnak, karonfogja a lányt, viszi inni. János mit lát? Látja hogy a lány már többet foglalkozik a huszárral, mint vele. No, jó, hagyja, hadd teljék az idő. Elég az hozzá, hogy végül mit ad Isten, János már megsokallja.
- Hej - mondja -, ez most már nem mehet így tovább, talán már vége kell legyen. No, jó. János feláll. Arany királyfi kérdi tőle:
- Mi történt?
- Beszélni akarok azzal a huszárral.
- Beszélhetsz vele, ott állnak melletted. Fogják magukat, odamennek hozzá. Megszólítja:
- Nos nos, be akarok mutatkozni neked. Látom, te jöttél ide, én itt voltam, s te nem jöttél oda, hogy bemutatkozzál, ki vagy.
- Hé, mit érdekelnek engem a magadfajta emberek?
- Hej, ezért! - s elkapja:
- Gyere csak közelebb! No, jó. Egy sarokba hurcolja, ott azt mondja neki:
- Nos nos, meghódítod a világot. De meghódíthatod a világot, engem nem hódítasz meg. Tudd meg, hogy ha nem változol viszsza a saját bőrödbe, innét soha, míg a világ létezik, többé ki nem mégy.
- Mit beszélsz?
- Hallottad, mit mondtam; nem akarom ismételni a szavamat. Változzál vissza egy perc alatt! Elég az hozzá, hogy az ördög még mindig nem akart visszaváltozni. De amikor megszorította a kezét, amennyi nyavalya a világon van, mind rájött. Mindjárt visszaváltozott az ördög, lett belőle egy hetvenkét fejű sárkány. Térdre esett, szólt:
- Nos nos, János, légy szíves, bocsáss meg! Engedj el, s amíg élek, soha nem megyek oda, ahol te vagy. Bocsáss meg - mondja
-, mert ez a nő neked van rendelve, nem nekem, mert én ördög vagyok, ő pedig szent. Engedj el, légy szíves!
- Elengedlek; gyere ki, elengedlek. Mikor kimentek a folyosóra, megragadta, ketté hasította. Egyik felét elhajította oda, ahol a szent nap lemegy, a másikat oda, ahol a szent nap felkel. Az egyik feléből hegy lett, amelyik mögül a szent nap felkel. A másik feléből a világ másik végén egy víz lett, egy kút, amelyikben talán még ma is lehet vizet találni, ami belőle keletkezett. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, mire visszatért a bálba, az a nő fogta magát, elment. Annyit sem mondott neki, hogy hová való, s merre ment. No, jó, mit ad Isten, telt az idő reggelig. Reggel felültek az arany kocsikra és visszatértek Arany országba. No, mikor visszaértek Arany országba, ott erősen jól telt az idő, de hiába, mert most már nagyobb tüske szúródott a fejébe, és nem találta helyét, világért sem tudott megülni egy percig sem, egyre csak arra a nőre gondolt.
- Ó, szent Isten, milyen szomorú, hogy legalább annyit nem kérdeztem meg tőle, hogy merre keressem! Elég az hozzá, hogy azelőtt jó kedve volt, de most már mindig búsult. Mind gondolkozott, hogy mikor jön el újra az az idő, hogy még egyszer találkozhasson vele. Azt mondja Arany királyfinak:
- Nos nos, drága kedves barátom, hogyan beszélhetnék még egyszer azzal a lánnyal? Nem tudod véletlenül, hová való?
- Ó Istenem - mondja -, ez idáig soha életemben nem láttam, csak most az egyszer. De ne búsulj, megint rendezünk egy bált. Talán még egyszer jelentkezik, s akkor megkérdezheted. No már most, mit ad Isten, János belenyugodott, hogy talán eljön arra a bálra, s akkor megkérdezheti, honnét jött. Meg is tartották a bált szombaton, s pontosan abban az időben, mint amikor jött, megint eljött. (...) No, mindjárt mulatnak, isznak, esznek. De elég az hozzá, mire megkérdezte volna, a lány megint eltűnt.
- No - mondja
-, ha most sem tudtam megkérdezni, tudd meg, hogy most már megyek. No jó, mit ad a szent jó Isten, hazatértek a bálból elbúcsúzott tőlük, s ment magának. Annyit ment, hogy nehéz volt a földnek. Azt akarta, hogy most már annyit megy, hogy lemenjen a földről. Ahogy ment magában, elgondolkozva, elérkezett a szent menyország sarkára. Ki volt ott? Egy csobán, aki a szent birkákat őrizte. Mikor odaért, köszönt:
- Adjon Isten jó napot, kedves bácsi.
- Szintúgy te is élj sokáig, vitéz. Ki hozott ide, mert nemhogy halandó ember, hanem még a madár sem jár erre? Hogy kerültél ide?
- Hó, Istenem, látod, hogy az embert a sorsa vezeti. Légy szíves, adj valamit ennem, mert igen éhes vagyok, hosszú ideje jövök, s eddig senkivel sem találkoztam.
- Hogyne adnék, kedves vitéz! Gyere be, egyél! No, ennek a csobánnak volt ennivalója. Mindjárt édes túrót, ordát, ami csak volt az esztenájában, elébe rakott, hogy egyék. Aztán így szólt hozzá:
- Nos nos, drága kedves fiam, van egy lányom. Ha te lennél az, aki feleségül venné a lányomat, te lennél a legboldogabb ember.
- Ó Istenem, hol van a lányod?
- A lányom odafent van a menyországban. Várd meg, mert pontosan délben egy órakor jön haza.
- Mégis, nincs róla valami fénykép?
- Hogyne. Megy, előhoz egy fényképet, megmutatja. Mikor a fényképet látta, hát tényleg, szép volt a lány, hogy alig - alig hasonlított bárki másra. De mégis, mégis szerette volna szemtől - szembe látni.
- Ó Istenem, biztosan hazajön?
- Biztosan hazajön. A csobán indult, kiment a juhokhoz. Ő is kiment, felnézett a szent égre, észrevett egy felhőt. Nézi a felhőt, meglátja a lányt. Fent ült a felhőn, egy ördöggel beszélgetett. Mikor ezt látta:
- Hej te, nincs szerencsém. Ez is egy másikkal beszélget, de ha legalább ember volna, de ördögökkel társalog. No, ez sem kell nekem. Ezzel sem volt szerencsém. Most már addig megyek, amíg megölöm magamat. Elbúcsúzott a csobántól, ment vagy száz métert, megmarkolta a saját haját, s úgy földhöz csapta magát, hogy meghaljon. S egyszeriben lesüllyedt a föld gyomrába. Hová süllyedt a föld gyomrában? az Ezüst berbécshez. Mikor lesüllyedt az Ezüst berbécshez, annak tiszta ezüst kertjében tiszta ezüst virágokkal volt minden díszítve. Mikor oda zuhant, felemelte a fejét, és körülnézett, hogy hol van.
- Ó szent Isten, meg akartam ölni magamat, s lám, sehogyan sem tudok meghalni. Lám, másik világba jutottam. No, nem baj. Ott várakozott, amíg várakozott. Gondolkozott, merre induljon. Egyszer csak nyerít az istállóban az Ezüst berbécs csődöre. Rákiált az Ezüst berbécs:
- Nos nos, mi a fekete fene van veled, hogy így nyerítesz? Még enni sem hagysz!
- Ehetsz, ihatsz - mondja neki -, de itt van valaki, aki nem marad magának, hanem jön ide hozzád. Jól van. Ő rendbehozza magát, felmegy. Mikor felér az Ezüst berbécs kastélyába, sok szép kastélyt látott már, de ez volt a legszebb. Mikor felérkezett, megnézte az az ember, az Ezüst berbécs. (Mert neki csak a neve volt ezüst berbécs, de igazából ember volt.) Ránéz:
- Hej, te vitéz, hogy kerültél ide hozzám?
- Hallgasd meg a sorsomat. Bejártam az egész világot, talán nincs is olyan föld, amelyre ne léptem volna. Most már meg akartam ölni magamat, s nézd, ide kerültem hozzád.
- No, kerülj beljebb, egyél, igyál, mulass! Ott is látta, mennyi szépség, mennyi vitéz van ott; az Isten szépsége, az Isten jósága öntötte el. Étel, ital, mulatság, minden. Mit ad a szent jó Isten, annak a Berbécsnek volt két lánya. Olyan szépek voltak, mint a mesében. A hajuk pontosan olyan volt, mint mikor a kis bárányok megszületnek, olyan göndör volt. Tiszta ezüst volt.
- Ó Istenem, fiam, ne járd tovább a világot, ne menj tovább - mondta neki
-. Van két lányom, amelyik a kettő közül megtetszik neked, azt vedd feleségül. Én lemondok a királyságról, átadom neked a királyságot. Te leszel a nagy is, a kicsi is. Legyen a tiéd minden, ami a világon létezik itt az országomban.
- Ó, felséges király, minden jól van, s meg vagyok elégedve a tisztességgel, amelyben részesítettél, nem is tudom megköszönni neked ezt a szép tisztességet és a nagylelkűségedet. Csakhogy nekem már valaki bevésődött a szívembe, és nem tudom soha elfelejteni, amíg életem végére nem érek. Ha véletlenül úgy történik, hogy nem találok rá, vagy már nem él, akkor meglehet, hogy visszatérek, de ezt csak a szentséges jó Isten tudja. Te nem tudsz véletlenül valamit erről meg erről a nőről?
- Hej, Istenem, tudok. Innét nem messze lakik, határosan az én határommal. Hanem nézz ide! Adok melléd embereket, akik elkísérnek a határig.
- Ó Istenem, még nem vagyok asszony, hogy engem kísérgessenek. Hadd menjek egyedül. Csak azt mondd meg, hogy milyen irányban induljak. Kivezeti és megmutatja neki, milyen irányban menjen. Fogja magát, elindul. Addig ment, amíg a határra érkezett. Mikor a határra érkezett, átkelt a határon. Látja, hogy egy hegy emelkedik előtte, a hegy tetején egy kápolna. A kápolna alatt egy szegényes kis ház áll, náddal fedve. Gondolja magában:
- Odamegyek ehhez a kis házhoz, hogy bár megkérdezzem, merrefelé menjek. Mikor belépett, ki lakott benne? egy öregasszony.
- Adjon Isten jó napot, édesanyám.
- Szintúgy te is élj sokáig, drága kedves fiam. Mi járatban vagy?
- Ó Istenem, drága kedves anyám, volna egy kérésem: ha lennél szíves megmondani, nem tudod
-e, hogy ez meg ez a nő merre lakik?
- Ó Istenem, drága kedves fiam, pontosan itt lakik ebben a házban, de sajnos, későn jöttél, mert éppen tegnap halt meg. Meghalt, s a kápolnában van, hogy három napig virrasszák. Három nap múlva eltemetjük.
- Ó Istenem, anyám, hogyan juthatnék oda hozzá?
- Istenem, drága kedves fiam, egész nyugodtan. Eredj, benyitsz a kápolnába, bemégy hozzá. Tovább nem időzött, hogy minél hamarébb odaérjen hozzá, hogy láthassa. Az öregasszony étellel kínálta, de neki nem kellett. Elment a kápolnához, benyitott a kápolnába, belépett. Ott látta a koporsóban, és sírva fakadt:
- Szent Isten, ezzel sem volt szerencsém. Ennyi járás -kelés után, ennyi törődés után, ennyi szenvedés után!
- Kimentem a világból, lementem a földről, elvetődtem más tájakra, s még itt sem volt szerencsém, mert itt holtan találtam rá. De nem bánom, amíg jönnek eltemetni, addig mellette maradok. Leült, s annyit sírt mellette, hogy a könnyeiben fürösztötte. Fölébe hajolt, ölébe vette, felemelte, magához szorította.
- Istenem, miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem adtad őt nekem elevenen? Elég az hozzá, elmúlt a három nap. Mikor elmúlt a három nap, végül mikor úgy volt, hogy viszik a temetőbe eltemetni, ölébe vette, és megcsókolta:
- Legalább holtan hadd csókoljalak meg, ha eddig elevenen nem csókolhattalak meg. Mikor egyszer megcsókolta, mintha megrezzent volna az alsó ajka. Feltűnt neki. Még egyszer megcsókolta, mélyebben; akkor a szeme kezdett felnyílni. Mikor harmadszorra megcsókolta, felült. Mikor látta, hogy él, így szólt:
- No, Istenem, most már azt sem bánom, ha vele együtt halok meg! Jó, hogy a szent Isten feltámasztotta! No, akkor karon fogta, és lesétáltak az anyjához. Mikor az anyja látta, hogy a lánya él, azt sem tudta, hogy örömében mit csináljon vele. No, mindjárt nagy tisztességben részesíti, mindent elébük rak. Olyan jól érezték magukat, olyan boldog volt, mint talán senki más ezen a világon. Elég az hozzá, hogy telt az idő, s most már el kellett mondania, hogy miért jött.
- Ó Istenem, anyám - mondja -, szeretném elmondani, miért jöttem.
- Mondd el, drága kedves fiam.
- Azért jöttem, hogy add hozzám feleségül a lányodat.
- Istenem, drága kedves fiam, tiszta szívből. Mert olyan szép férfi, mint te vagy, talán az egész világon nincs több. S akármikor hozzád adnám feleségül, csakhogy nem tudsz egy dolgot, mert ha tudnád, akkor nem így beszélnél, hanem olyan kedves volna neked, mint a saját szíved. Csókold meg, mint édes húgodat! Mikor az öregasszony így beszélt, neki a haja is égnek állt:
- Szent Isten, mi derül ki ebből?
- Ó Istenem, drága kedves fiam, tudod -e, ki vagyok?
- Ki vagy, drága kedves anyám?
- Édesapád testvérhúga vagyok. Mikor a fiú ezt hallotta, mintha a föld nyílt volna meg alatta, s a másvilágra zuhant volna.
- Lám - gondolja magában -, ennyi sok nyomorúság után, ennyi sok szenvedés után sincs itt sem szerencsém. Sírva fakadt nagy keserűségében, nem bírta megtartóztatni magát. A lány is siratta, homlokon csókolta, megcsókolta:
- Istenem, drága kedves bátyám! Két testvér voltak, mert két testvér gyermekei voltak.
- Na - mondja -, ha nem volt szerencsém, most már tényleg hazamegyek. Aztán lesz, ami lesz velem. Én már többet sehová sem megyek. Na, most a lány kikísérte egészen a határig, s ott még egyszer megcsókolta, mint édes testvérét. Elbúcsúzott az anyjától, őtőle, s azt mondta neki, hogy ha valamikor szerencséje lesz, és feleséget talál magának, el ne felejtsenek eljönni a lakodalmára. Azzal fogta magát, elbúcsúzott, s indult magának. No, eddig olyan nagy utat tett meg, olyan sok ideig ment, de hazafelé jobban sietett. Ment, ment, ment. Mit ad Isten, ráesteledett. Hol érte az este, nagy hegyek között. Azon a hegyen, a hegy tetején, egy kápolna állt. Nézett felfelé, nézett lefelé, de egyetlen házat sem látott, csak azt a magános kápolnát. Gondolta:
- Bemegyek abba a kápolnába, reggelig ott alszom, reggel majd tovább megyek. Mikor belép a kápolnába, mit lát? A kápolnában van egy koporsó, abban egy halott fekszik, mellette egy asszony, a halottat siratja.
- Adjon Isten jó estét!
- Szintúgy te is élj sokáig, vitéz. Mi szél hozott idáig?
- Hó, Istenem, ver engem a sors, mert bejártam az egész világot, de hiába, mert nem értem célt. Ki ez a halott?
- Ó Istenem, tegnap halt meg a lányom, holnap temetjük. Még egy éjszakája van itt, s holnap eltemetjük. No, jó. Ott időzik, amíg időzik. Egyszer csak nagy szomjúság jön rá. Megszólal:
- Ó Istenem, kedves asszonyom, hol ihatnék itt egy kis vizet?
- Ó Istenem, itt hiába mégy akárhova, itt nincs víz ezen a hegyen. Hanem odalent van egy kút, ha akarod, eredj oda, igyál. Ott van a vödör, van kampó, igyál. A legény indul, lemegy. Mikor leért a kúthoz, a vödör üres volt. Fogta, hogy vizet húzzon fel. Mikor megfogja a vödröt, hogy vizet húzzon vele, egyszer csak valaki hátulról megragadja és betaszítja a kútba. A kút feneketlen volt; beleesett. No, most ott van a kútban, s míg a világ áll, onnét soha többé elő nem kerül. No, hagyjuk most ott abban a kútban. Közben Rózsa állandóan elővette a zsebkendőt, és megnézte. Egyszer csak látja Rózsa, hogy a zsebkendő olyan homályos, úgy teli van pecséttel, hogy ki sem látszik belőle. Mondja az apjának:
- Nos nos, apám, anyám, János meghalt. No, ha János meghalt, én sincs miért éljek. Hiába vártam, hogy még egyszer látom, mert lám, meghalt. Eddig tiszta volt a zsebkendője, életben volt, nem volt beteg, s most egyszerűen meghalt. Elbúcsúzik anyjától, apjától, fogja magát, elindul. Annyit ment, hogy nehéz volt a földnek. Annyi sok országon ment keresztül, hiába kérdezett bárkit mert Jánost senki sem ismerte pontosan, ki volt, mi van vele. De mit ad a szent jó Isten, hová vezetett az útja, egyenesen arra a hegyre, ahhoz a kápolnához, ahol az öccse meghalt. De igazából nem volt ott halott, semmi, nem volt tiszta dolog. A sárkány teremtette, meg az anyja, hogy megöljék a két testvért. Mert csak ettől a kettőtől félt, senki mástól a világon e két testvéren kívül. Elég az hozzá, hogy bement a kápolnába, pontosan úgy, mint az öccse, és jó estét köszöntött. Pontosan úgy fogadták őt is, mint ahogy Jánost fogadták. Szomjúságot bocsájtottak rá is; mert az ördög küldte a szomjúságot, hogy szomjas legyen. S úgy intézte, hogy ő is vizet kérjen magának. Őt is ahhoz a kúthoz küldték, hogy őt is elpusztítsák. De mikor Rózsa lement a kúthoz vizet inni, neki több esze volt. Megállt és figyelt maga körül. Bevetette a kútba a horgot. De mikor bevetette, már jött is az ördög. Mintha valami hátul megjelent volna Rózsának. Hátrafordult, és szemben találta magát az ördöggel. Mikor meglátta az ördögöt, elkapja, megszorította.
- Nos nos, rusnya szörnyeteg - mondja neki -, te emésztetted el az öcsémet. Tudd meg, hogy most a kezemben vagy, tőlem nem menekülsz. Gyorsan, gyorsan add elő az öcsémet!
- Hallgass ide! Visszaadom az öcsédet, csak hagyd meg az életemet.
- Meghagyom az életedet, ha visszaadod az öcsémet.
- No, jól van. Elereszti az ördögöt. Az ördög lemegy, felhozza Jánost. Mikor Jánost felhozta, az megfogta az ördögöt, odahúzta maga mellé.
- Ó Istenem, drága kedves bátyám, soha többé nem válok el tőled. Csak az volt a szerencsém, hogy te jöttél, s a szent Isten olyan eszet adott neked, hogy figyelmes légy. Mert ha nem lettél volna figyelmes, te is ide kerültél volna mellém. Na most, ne te öld meg az ördögöt, bízd rám, mert engem akart elpusztítani. Akkor megragadta az ördögöt, kettészakította, s ezt mondta:
- Akkor találkozzék egymással ez a két feled, amikor a szent nap a szent csillagokkal találkozik; akkor találkozzanak! Akkor fogta az egyik felét, elhajította abba a világba, ahol a szent nap lemegy, s a másikat oda, ahol a szent nap felkel. A két testvér útnak indult, hazatértek. Mikor apjuk meglátta őket, térdre esett. Nézte őket, s magában így szólt:
- Hálát adok a szent Istennek, hogy a két fiam hazaért. Most már azt sem bánom, ha meghalok, legalább nyugodt lélekkel megyek a föld alá, hogy ők még egyszer hazatértek és életben vannak. Akkor Rózsa azt mondja:
- Nem, tata, még ne halj meg! Előbb feleséget keresünk magunknak, s mulatnod kell a mi lakodalmunkon. Mert Rózsa már harmincegy éves volt, János harminc.
- Na, öcsém, hagyj félbe mindent, most induljunk, kettesben keressünk magunknak feleséget. Kettesben biztosan jobb lesz, nem félünk senkitől. Azzal fogták magukat, s elindultak. Addig mentek, amíg Rózsa szeretőjéhez nem érkeztek, aki ott a tóban fürdött, s réce volt. Mert ő megfogadta neki, s ő is megfogadta, hogy soha nem vesz mást feleségül, csak őt. Odamentek, megkérték a két lányt. Rózsa vette el a legkisebbiket, János a középsőt. Hazavitték őket, lakodalmat csaptak, akkorát, amekkora nem volt, mióta a világ világ, s nem is lesz, amíg a világ világ lesz. Mikor vége lett a lakodalomnak, a nagy öröm után azt mondja az apjuk:
- No, drága kedves fiaim, most már nyugodtan meghalhatok. Gyertek, borotváljatok meg, tegyetek rendbe, hozzatok egy üvegkoporsót, tegyetek bele. Megborotválták, rendbe tették, megfürösztötték, koporsóba tették, meghalt, eltemették. Száztíz esztendős volt. Ha ő meghalt, a mesének is vége. Ahonnét hallottam, én is úgy mondtam.
/Nagy Olga - Erdélyi cigány mesék
Taliga király
Egyszer volt, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Egyszer volt egy király. Se vénségére, se fiatal korára nem volt gyermeke. Úgy adta a jó Isten, hogy a király meg a királyné fiatal emberek voltak. Telt-múlt az idő, egyszer csak a király gondolkozóba esett, hogy mitévő legyen, mert ha a királynéval együtt megöregszik, kire marad az a sok nagy vagyon, a királyság. Úgy adta a jó Isten, hogy a király pont délben szólt a feleségének:
- No, kedves feleségem, tudd meg, hogy mától fogva az van, hogy levágom a nyakadat, ha nem szülsz nekem egy fiat, hogy vénségünkre nekünk is legyen valakink, legyen, aki gondoskodik rólunk, s akire maradjon a királyságunk.
Mikor a király kimondta a szót, a királyné erre elbúsult, hogy mit tehessen, mitévő legyen. Úgy adta a jó Isten, hogy egy napon a királyné behívatja a kocsisát, befogat a kocsiba, fogja magát, indul magának. Pénzt vesz magához a kocsiba, s megy, hogy keressen valahol egy tudós asszonyt. Úgy adta Isten, hogy egyik faluban egy öreg parasztasszonyra akadt.
- Adjon Isten jó napot, öreganyám!
- Szintúgy te is élj, felséges királyné! Mi járatban vagy?
Elmondja neki:
- Azért jöttem, hogy keressek, mert nézd, mit mondott nekem a férjem! Talán tudsz segíteni rajtam, hogy teherbe essek, hogy gyereket szüljek, hadd legyen bár egy gyerekünk vénségünkre.
- Hogyne, felséges királyné - mondja neki -. Hazamégy, és vasárnap - vagy amikor akarod - elindulsz keresni, hogy a templomban, a templom küszöbén, amikor menyasszony voltál, leesett a cipődről egy piros csipke; keressd meg azt a csipkét, mert meg kell találnod. Akkor hazaviszed azt a csipkét, vízbe teszed, megfőzöd, s amikor jól megfőtt, a levét rögtön megiszod, s mindjárt érezni fogod, hogy teherbe estél.
- Na, köszönöm szépen; mi lesz a fizetség?
Azt mondja neki az öregasszony:
- Ezért egy véka arany jár fizetségül - mondja neki.
- Nem baj, öreganyám.
A királyné egy véka aranyat ad az öregasszonynak, és hazamegy. Mihelyst hazaért, indult, mindjárt megkereste azt a piros csipkét. Tényleg megtalálta, pontosan a templom küszöbén. Hazament, feltette főni, kifőzte, megitta a levét, s azonnal állapotosnak érezte magát. Telik-múlik az idő; amikor félidős volt, s érezte, hogy terhes, szólt a királynak:
- Na, drága kedves férjem, tudd meg, hogy én mától fogva állapotos vagyok.
- No, feleség, engem nem érdekel, hogyan csináltad ezt, hogyan sem, csak egy gyerekünk legyen - mondja neki.
No, úgy adta a jó Isten, hogy a király örvendett is, büszke is volt, hogy a felesége másállapotban van. Amikor kitelik a kilencedik hónap, elhozza a jó Isten a lebetegedése óráját. A király annyi orvost hívatott, hogy a szent Isten őrizzen. Az egyik távozott tőle, a másik kezdte. De utoljára nem tudtak tenni semmit, mert a királynénak nem kezdődik a vajúdása. Hanem a magzat úgy sírt a méhében, hogy a szent Isten őrizzen. Egyszer csak azt mondja a király:
- Mitévő legyek - kérdezi az orvosoktól -, mert nézzétek, a feleségem mindjárt meghal, és ti nem bírtok segíteni rajta.
- Felséges király, kardod a nyakunkon, amit tudtunk, megtettük. Nem tudunk segíteni rajta.
Utoljára azt mondja a férjének a királyné:
- Hívasd be a kocsisomat!
Bejön a kocsis:
- Mit parancsolsz, felséges királyné?
- Fogj be a kocsidba, menj el ahhoz az öregasszonyhoz, és mondd meg neki, hogy ide várom magamhoz. Eljött az órám, hogy lebetegedjem.
A kocsis befogott, ment, elhozta az öregasszonyt a királynéhez. Amikor az öregasszony megérkezett, az összes doktort szélnek eresztette, csak a királlyal meg a királynéval volt dolga. Telik-múlik az idő; ekkor azt mondja az öregasszony a magzatnak, amelyik a királyné hasában sírt:
- Nos nos, drága kedves fiam, ne sírj tovább! Tiéd lesz édesapád elfelejtett palotája, neked adja keresztanyád.
Azzal fogta, keresztvíz alá tartotta a gyereket, amint megszületett. Mihelyst megszületett, már beszélni is tudott. Telt-múlt az idő, kifizették az öregasszonyt, elment. De a gyerek úgy nőtt, minden nap annyit nőtt, mint más egy év alatt. Amikor felnövekedett a fiú, betöltötte a tizenhatodik évet, a tizenhetedikben járt, akkor már alig bírt az erejével. Utoljára azt mondja az apjának:
- No, tata, ha a jó Isten megsegít, nekem már készülnöm kell, indulnom kell az ígéretem után, amit a keresztanyám mondott nekem.
- Ó Istenem, kedves fiam, keresztanyád csak tréfált veled.
- Nem, tata, nekem muszáj oda mennem, hogy lássam, mi van ott.
A fiú egyre töprengett, hogyan készüljön az útra, hogyan induljon. Egy napon kimegy a városba, betér egy fogadóba, megiszik egy pohár pálinkát, és búslakodik, nem tudja, mitévő legyen, merre induljon. Egyszer csak eszébe jut, hogy elmegy magának a keresztanyjához. Felkereste a keresztanyját:
- Adjon Isten jó napot, drága kedves keresztanyám!
- Szintúgy te is élj, kedves keresztfiam. No, mi járatban vagy?
- Nézd, keresztanyám, indulni szeretnék, ahová az ígéretem irányított, hogy visszaszerezzem az ajándékomat - mondja. - De merre induljak? Nem tudom, hogyan menjek, merre menjek.
- Na, kedves keresztfiam - mondja -, eredj haza. Menj fel a padlásra. Ha felértél a padlásra, ott van a padláson a cserény mögött egy skatulyában apádnak egy rend ruhája, amelyikben vőlegény volt. Meg egy kard. Rázd le róla a legyeket meg a hamut. Markold meg a kardot, kösd a derekadra, öltözz fel abba a királyi öltözetbe, és abban a ruhában menj az istállóba, s mondd apádnak, hogy adjon engedélyt, hogy egy lovat válassz magadnak. Majd keresni fogsz, mindenütt körülnézel, de nem találsz. Mert nincs olyan ló az egész palotában. De az ajtó mögött, a trágyadombon nézz körül: ott nevelkedik egy kis csikó. Azt húzd onnét elő, s amit aztán az tanácsol neked, te csak azt tedd, s akkor igen jól jársz. Hát akkor abban a ruhában, meg azzal a karddal, meg azzal a puskával, az apádéval, meg azzal a csikóval már elindulhatsz. De te csak azt tedd, amit a kis lovad mond neked. Át ne hágd a szavát!
- Köszönöm szépen, drága kedves keresztanyám.
Fogta magát a legény, hazament az apjához. Felment a padlásra, hát tényleg ott volt a ruha. Mindjárt megmarkolta a kardot. Mikor megmarkolta a kardot, a kard majdnem levágta a kezét. Akkor a fiú fogta, és a kard (?...). Akkor magára húzta a nadrágot, a csizmát, felöltözött abba a királyi ruhába. Derekára kötötte azt a kardot meg azt a puskát. És már úgy hordozta őt az a ruha meg azok a holmik rajta, hogy azt gondoltad volna, hogy a levegőben jár a fiú. Amikor készen volt, bement az apjához, és azt mondta:
- Adjon Isten jó napot, tata!
- Szintúgy te is élj, drága kedves fiam. Hej, ügyes ember vagy! No meg az is, aki téged erre tanított. Hát neked ki adta ezt a ruhát? Ki adott neked engedélyt?
- Ezt a ruhát - mondja - éppen a keresztanyám - mondja - mondta meg, honnan vegyem.
- No, jó. Szerencsés anya csecsét szoptad.
- No tata, most útnak akarok indulni magamnak. Adsz nekem egy lovat?
- Adok neked. Menj az istállóba, és vegyél magadnak.
Hát a fiú ment az istállóba, és hozzáfogott ott lovat keresni. Ahogy rájuk tette a kezét, a lovak majdnem belehaltak, térdre buktak, mert a fiú olyan erős volt, hogy már nem is bírt az erejével. Egyszer csak, mikor látta, hogy már nincs hová, akkor fogta a villát, hogy megkeresse ott a nagy kapuban a trágyadombon. Megtalálja a kis csikót. Megfogja a két fülénél fogva, és kihúzza. Mikor kihúzta, akkor a fiú kivitte a csikót, mindjárt. Gyenge volt, ennie adott, megitatta, és ránéz:
- Ó szent Isten, hogy tudok én ezen a gyenge csikón menni!
De akkor ezt mondja neki a csikója:
- Nos nos, drága kedves gazdám, mától fogva ne törődj semmivel, ne búsulj, hanem tudod mit? Menj be, hozz nekem egy vödör bort, meg egy teknő tiszta búzát. Ez az eledelem.
A fiú mindjárt úgy is tett, hozott neki. Akkor a kis ló megette azt a tiszta búzát, ezután kiitta azt a vödör bort. Akkor egyszerre csak megrázkódott, olyan ló lett belőle, hogy országban-világon nem volt több olyan, mint amilyen volt, nem is létezett. Amikor ez kész volt, a fiú felpakolt, útipénzt vett magához, feltarisznyálta magát, és elbúcsúzott az apjától, az anyjától, és kiment, és felült a lova hátára. Amikor felült a hátára, a lova felhajította a szürke felhőkig. Akkor a fiú megijedt, de a csikó kifogta a patáival. Ezt mondta:
- Megijedtél, drága kedves gazdám?
- Hogyne ijedtem volna meg, azt gondoltam, hogy meghalok - mondja.
- Én is így megijedtem, amikor a két fülemnél fogva kihúztál a trágyából. No de most nyugodtan felülhetsz a hátamra, mert többször már nem vetlek le.
Amikor felült a hátára, ezt mondja:
- Hogyan menjek veled? Mint a szél? Mint a gondolat?
Azt mondja:
- Drága kedves lovam, vigyél úgy, mint a szél.
- Ó Istenem, drága kedves gazdám, ha úgy viszlek, mint a szél, minden fába, minden sziklába, minden hegybe beleütközöm veled. De ha úgy megyünk, mint a gondolat, csak gondolunk egyet, és megérkezünk.
- Úgy legyen, drága kedves lovam.
És csak gondolt egyet az a ló, és megérkezett. Annyit ment, messzinél messzibb, távolnál távolabb, hogy a fiú már ilyen sok úttól úgy elbágyadt, hogy már esett le a lábáról a szegény fiú. Egyszer csak megkérdezi a lovától:
- Ugyan messzire kell-e még mennünk?
- Ó Istenem, drága kedves gazdám - mondja neki -, még egy jó darabot kell mennünk. De - mondja - adja Isten úgy, ahogy lesz.
Vagy sikerül, vagy nem sikerül.
- Ó Istenem! De úgy, ahogy az Isten akarja.
Egyszer csak hova érkeznek? Egy hídhoz; tiszta ezüst. Akkor azt mondja a ló:
- No, drága kedves gazdám, itt pihenjük ki magunkat. Te is ebédelj, én is kipihenem magam egy kicsit, és én is eszem egy keveset ezen a réten.
Úgy tesznek. Egyszer esznek, és amikor az a ló evett, meg a legény is, akkor azt mondja neki a lova:
- No, drága kedves gazdám! Farba rúgsz, én csontvázzá változom. A híd alá raksz. Egy kis idő múlva, tíz-tizenöt perc múlva jön a huszonnégy fejű. És azzal harcolnod kell, verekedned kell. Mert az ő országába érkeztünk. És észrevette, hogy átkeltünk a hídján. S amikor a híd alá raktál, csontvázként, tedd oda a kardot meg a puskát. A puskád egyszer segít rajtad, a kardod egyszer segít rajtad, én is segítek egyszer rajtad. Azon túl már nincs erőnk - mondja. - Csak parancsolj, és mi teljesítjük. De ne felejtsd el, mert ha elfelejted, neked tűz lesz, nekünk füst.
- Ne félj, drága kedves lovam.
Akkor a legény ment, farba rúgta, csontvázzá változott; a híd alá rakta. Odatette a kardot, melléjük tette a puskát, és várja, hogy jőjjön a huszonnégy fejű. Egyszer csak egy szél fúj, jön egy forró szél, hogy azt gondolnád, elpusztul a világ. Amikor az a szél jött, csak megérkezik a rusnya szörnyeteg.
- Nos nos, világ nagy vitéze - mondja. - Én nem törődöm senkivel ezen a világon, csak veled. Tegnap-tegnapelőtt még bogyó voltál az anyád méhében, most ide érkeztél az én országomba, az én vidékemre - mondja neki. - Ki adott neked szabadalmat arra, hogy átkelj a hidamon?
- Ó Istenem, rusnya szörnyeteg - mondja. - Ki adott volna? Én magam! - mondja.
- No ha te adtál - mondja -, ettél, ittál?
- Ettem.
- Búcsút mondhatsz ennek a világnak.
- Ó Istenem, rusnya szörnyeteg - mondja -, miért?
- Máig tartott az életed; ma vége az életednek, mert megöllek.
Akkor hozzáfogott a verekedéshez, a tusakodáshoz. Megragadta a legényt a rusnya szörnyeteg, és térdig bevágta a földbe. Hát a legény nevetett egyet, és ezt mondja:
- No, most én váglak be!
Bevágta a legény, ő is bevágta a huszonnégy fejűt térdig. Kiugrik a rusnya szörnyeteg, megragadja a legényt, és bevágja derékig. Kiugrik a legény, és bevágja ő is a huszonnégy fejűt derékig. Akkor azt mondja a legénynek a huszonnégy fejű:
- Nos nos - mondja neki -, most tudd meg, meglátod, hogy leváglak a föld gyomráig.
- Hát legyek levágva!
Akkor bevágta a legényt hónaljáig. Kiugrik a legény, és ő is bevágja hónaljáig. Hát egyforma erejük volt. Ne adj Isten, de a huszonnégy fejű erősebb volt, mint a legény, mert a legény már elgyengült erősen. Már nem bírt megállni a lábán. Már majdnem megöli a legényt a huszonnégy fejű. De a legény megfeledkezett a lováról meg a puskáról meg a kardról. Egyszer csak utoljára látta, hogy már nincs hová legyen. Akkor azt mondja a ló, úgy, ahogy volt, csontvázként, a kardnak:
- No kedves kardom, gazdád nevében parancsolom neked, hogy menj jobbfelől, s jőjj balfelől!
Az a kard kiugrott a hüvelyéből, és ment jobbfelől s visszajött balfelől, és a huszonnégy fejűnek az összes fejét mind leszedte, mind levágta. Amikor a legény látta, majdnem megmeredt. Akkor a legény mindjárt fogta magát, belerúgott a csontvázba, visszaváltozott a lova. Azt mondja neki a lova:
- No, drága kedves gazdám, láttad? Nem voltál képes parancsolni a kardnak, meghalhattunk volna, te is meghalhattál volna; s a kezedben van az erő, és te nem tudsz vezetni vele.
Erre aztán a legény mindjárt ezt mondta:
- Na, köszönöm szépen neked, drága kedves lovam, hogy segítettél rajtam.
- Készen van - mondja neki -, a karddal egyszer végeztél. Többet már nem fog tenni, mert megtette a maga szolgálatát.
A legény felnyergel és felül a lova hátára, és mennek tovább. Hát minek szaporítsam a szót, úgy ment, amikor megérkezett a második hídhoz, s ott is úgy harcolt a legény, és ott is nagy nehezen sikerült neki, és megölte a másik huszonnégy fejűt, amannak a testvérét. Amikor azt is megölte a legény, már két testvért, akkor felül a lovára, és akkor azt mondja neki a lova:
- Nézz előre, kedves gazdám, mit látsz?
Hát egy nagy hegy tetején lát egy nagy kastélyt.
- Látok egy kastélyt.
- Na - mondja neki -, ez a te ígéreted, amit apád ígért neked, apád elfelejtett vára.
Akkor a legény, mikor odaért, leugrik a kapunál, és látja, a kapun egy táblára ki van írva: aki meg tudja tenni a király három próbáját, elnyeri az egész királyságot, meg a lányát feleségül. És ha nem tudja megtenni a király próbáit, akkor a király levágja a nyakát. Akkor azt mondja neki a ló:
- No - mondja neki -, elolvastad, ami oda van írva?
- Igen.
- No, mit szólsz: meg tudod tenni azokat a próbákat?
- Hogyne - mondja.
- No - mondja -, akkor menj be és nézd meg. De - mondja - farba rúgsz, csonttá változom, hajíts a híd alá. De ne felejtkezz meg rólam, amikor bemégy, mert ha megfeledkezel rólam, mindjárt nem lesz többé tudományod, mert a király elveszi a tudományodat.
Amikor a lovat mint csontot a híd alá hajította, kinyitotta a kaput, már meg is feledkezett róla. A király látta, hogy a legény bejön. Már a kaputól kezdve az ajtóig érve elfelejtette a legény, a király elvette a tudományát, mert a király táltos volt. A legény már bolond volt. Amikor oda bement, nem is kopogtatott az ajtón, semmi, hanem benyitott, bement, jónapot sem köszöntött. Azt mondja a király a feleségének:
- No, drága kedves feleségem, nézd ezt a legényt! Éhes a szegény; adj neki valamit enni, és menjen az anyja kínjába!
Adott neki egy darab hideg puliszkát meg egy hagymát, s várta, hogy egyék. Amikor az a legény látta, evett, mint a bolond, a hagymából meg a puliszkából. Egyszer aztán kiment. Amikor a hídhoz ér, akkor megint magához tér, azt mondja:
- Hej, a jó Isten csessze meg ezt a királyt! Hogy el tudott bolondítani! A hagymájáért meg a puliszkájáért jöttem ide?
Akkor eldobta a hagymát meg a puliszkát, akkor megint eszébe jutott a lova. Akkor másodszor is bemegy. Amikor bement, másodszorra is úgy járt, megint elfelejtkezett. Harmadszorra, amikor kijött, akkor harmadszorra bemegy, de már mikor a kapu felé ment és benyitott a kapun, folyton a lóra gondolt. Most már nem tudta elvenni a tudományát a király. Amikor az ajtóhoz ért, úgy rávágott az ajtóra, úgy megkopogtatta, hogy az ajtó kiugrott a sarkából, és egyenesen az asztalra repült az ajtó, ahol a király az asztalnál ült.
- Nos nos, királyfi, hát ez meg mi? - mondja.
- Adjon Isten jó napot, felséges király!
Akkor a legény kihúzta a kardját és kilenc kardvágást levágott neki a karddal. És akkor kezet fogott a királlyal. Amikor a legény kezet fogott a királlyal, a király négy ujja, ahogy a legény megmarkolta, úgy megszorította, hogy a négyből csak egy lett, összement a négy ujja, egy lett belőlük. Akkor a király szégyenében meg kínjában nem tudta, hová legyen. Ha nem szégyellte volna, elsírta volna magát a király.
- Szintúgy te is élj, ügyes legény; pihend ki magad - mondja neki.
- Ó Istenem, király, ez még csak a kezdet - mondja neki.
- Ülj le! Miért jöttél?
- Igaz, király, ami ki van írva a kapudra?
- Hogyne, drága kedves fiam.
- No ha igaz, kössünk szerződést!
Két szerződést kötöttek, egyik nála volt, a másik őnála, miszerint a legény megteszi a király próbáját. Ha megteszi a király próbáját, három próbát, akkor megnyeri a lányát meg az egész királyságát. Ha pedig a legény nem nyer, akkor a király levágja a nyakát.
A királynak három próbája volt. Ha el tud rejtőzködni háromszor, úgy, hogy a király nem talál rá, akkor ő nyert. És ha el is tud rejtőzködni kétszer, de a király megtalálja, de harmadszorra nem tudja megtalálni, úgy is nyer. Az utolsó próba volt a legfontosabb. No, egyszer megkötötték a szerződést, azt mondja neki:
- Na, drága kedves fiam, kapsz külön szobát, ételt, italt. Holnap reggel hétkor kezdjük a próbát.
A legény mindjárt bemegy a királylányhoz, bemutatkozik:
- No, kedves szeretőm és kedves feleségem - mert mától fogva éretted leszerződtem, az életemet neked adtam, meg az apádnak, tudsz-e segíteni rajtam?
- Nem tudok segíteni semmit. A tata azt is tudja, hogy miről beszélgetünk itt. Mert én - mondja - háromszor vagyok táltos, anyám - mondja - hatszor, a tata tizenegyszer, és a lovad tizenkétszer - mondja neki -. Egy erővel nagyobb - mondja. - Te meg nem vagy táltos, csak egyszer - mondja. - Mit tudnék rajtad segíteni? Semmit!
No, a fiú fogta magát és ment magának, lefeküdt a szobájában. Amikor megvirradt, már hatkor felkelt. Ment a lovához, felkölti és megkérdezi tőle:
- Mitévő legyek, hol bújjak el?
No, a ló mindjárt az mondja:
- Bucskázz át a fejeden, és változzál egy szőrszállá.
Átváltozott egy szőrszállá, beledugta a farkába, és a híd alá feküdt csontvázként a ló. Pontosan hétkor felkel a király. És a királynak csak egy szeme volt, a homlokán. Akkor a király fogta a világ tükörét, és hétkor kiment az udvarra, és elkezdte keresni. Amikor kezdte keresni a földben, messze, nem találja. Utoljára megtalálja.
- Nos nos, fiú, gyere elő - mondja neki, - mert egy szál szőr vagy a lovad farkába dugva. Ugorj ki, bújj elő, mert megtaláltalak.
Nem volt mit tegyen a fiú, előjön. Így volt a próba, mit tegyek? Nem baj, király.
Második reggelen megint úgy megy a dolog, hogy egyszer csak a legény kiment a lovához, megint megkérdezi tőle: - Mit tegyek?
Akkor azt mondja neki:
- Hallgass ide! Bucskázz át a fejeden. Átváltozol arany golyóvá.
Átváltozott arany golyóvá, és a ló kilőtte, puskába dugta, kilőtte a világ végén egy nagy kősziklába. A kőszikla megrepedt, és belement a kőszikla belsejébe, és a kőszikla bezárta a golyót. Keresi a király mindenütt, nem találja. Utoljára megtalálja a kősziklában.
- Nos nos, királyfi, gyere elő, mert megtaláltalak, egy arany golyó vagy a kőszikla belsejében.
Nem volt mit tegyen, a legény előjött. A legény úgy elbúsult, hogy a szent Isten őrizzen, mert már csak egy próbája van, ha megtalálja, levágja a nyakát. Kiment a lovához, amikor beesteledett, és éjszaka megkérdezi a lovától:
- Mit tudjak csinálni, hogyan bújjak el?
- Nem tudlak többször elbújtatni. Amit tenni lehetett, segítettem rajtad, a puskád segített rajtad, a kardod segített rajtad, most a te tudományodon a sor, csinálj, amit akarsz.
Ekkor a legény elbúcsúzott a lovától, mindenkitől, úgy sírt, hogy a szent Isten őrizzen. Egyszer csak nem is kellett neki a lefekvés, hanem bement az istállóba, befeküdt egy jászolba, és ott jött rá az álom úgy majdnem nappalig. Egyszer csak jön egy egér. Az egér az arcán kezdett mászkálni. Akkor a legény a maga bajában egyszer csak megfogta:
- Még te sem hagysz nyugodalmat, hogy aludjak ezen az éjszakán?
- Nos nos, király - mondja -, eressz el, mert fiókáim vannak, akikre keresnem kell, és enniük kell vigyek. De ha okos ember vagy, és hozol nekem valamit, hogy elvigyem a fiókáimnak, én úgy elbújtatlak, hogy a király soha, sehol nem akad rád.
- Ej, ha tudnám, hogy pont úgy van, ahogy mondod! Eleresztelek. De te nem fogsz visszajönni, és akkor én mit tegyek?
- Eredj, hozz nekem, mert megvárlak.
A legény felment a szobájába, hozott neki egy kenyeret, odatette. Az egér mindjárt fogta a kenyeret, és azt mondta neki:
- Bucskázz át a fejeden, egy borsszemmé változol előttem.
Egy borsszemmé változott. Az egér a szájába vette, és bevitte a király szobájába, ahol a király aludt. Persze a király nadrágja a székre volt rakva, és a hátsó zsebébe beeresztette a borsszemet, és begombolta a zsebet a gombbal. Mikor reggel öt felé felkel a király, gyorsan azt csinálja, felhúzza a nadrágját. Begombolkozott, felöltözött, és kiment és megmosdott. Amikor megmosdott, fogta a tükrét, kezdett keresni. Felnéz az égre, nem találja. Lenéz a föld alá, nem találja sehol. Keresi a földön, sehol sem találja.
- Ó Istenem, drága kedves feleségem, nem találom sehol, de nem is látom. Nemhogy nem találom, de azt sem tudom, hogy hol van - mondja.
- Nézd meg jól, mert még van tizenöt perced, és lejár az óra, és a legény elnyeri a lányunkat és a királyságodat is - mondja.
- Nincs mit tegyek.
Nézi:
- Tudom, hogy egy borsszem, de nem tudom, hogy hol van.
Keresi itt is, ott is, elmúlik nyolc óra, még több is öt perccel. A legény még ezután is ott maradt a zsebében, mint borsszem. Utoljára a király ezt mondja:
- Nincs mit tegyek, mert már elmúlt az ügy. Drága kedves fiam, nincs más hátra, ugorj ki, gyere elő, mert ügyes ember voltál, s az is, aki kitanított. Elnyerted a királyságomat meg a lányt is.
Akkor kiugrott a zsebéből a borsszem, és előtte visszaváltozik.
- Mondd meg az igazat, hol voltál elbújva?
Mondja: - Én egy borsszem -
- Tudom, hogy borsszem, de hol voltál elbújva?
- A hátsó zsebedben.
- Csak ha levágtam volna a fejemet és visszafordultam volna, hogy hátul lássak, akkor láttalak volna meg, másként nem.
Akkor kezet fognak, és a legény mindjárt elnyerte a királylányt meg a királyságot is. No, ott lakik a legény legalább egy álló hétig a feleségével. De már nincs mit tegyen. Utoljára azt mondja a legény:
- Vágyódásom van, kedves feleségem. Vadászni mennék magamnak valamerre.
Felül a lova hátára. Azt mondja neki a felesége:
- Jobbfelé mehetsz, de balfelé ne menj, mert az nem a miénk - mondja neki.
- Nem megyek, drága kedves feleségem.
Amikor a legény elindult, a város szélén kiérkezett egy keresztúthoz. Egyik jobbra ment, másik balra.
- Valamiért azt mondta a feleségem, hogy ne menjek balfelé. Arra megyek.
Fogta magát, és balfelé ment. Nem ment sokáig, és beért egy rengeteg nagy erdőbe. Ott vadászgat a legény, vadászgat, ráesteledik az erdő közepén. Mikor beesteledik, lát egy nagy épületet, egy nagy palotát. No, bemegy oda. Amikor bemegy oda, mit lát ott? Ott senki sem volt otthon. Ott van két ágy, berendezés, egy asztal, egy pár kártya, egyik tál ment üresen, másik jött teli; egyik pohár ment üresen, másik jött teli. Fogja magát a fiú, eszik, iszik. Mikor evett, ivott a fiú, úgy tizenkét óra felé egyszer csak jön a ház gazdája, egy fél ember. Előugrik a ház közepéből:
- Adjon Isten jó estét, vitéz!
- Szintúgy te is élj, fél ember! No - mondja - uraságodé ez az épület?
Azt mondja neki:
- Az enyém.
- Talán haragszol, hogy ide jöttem ma éjszakára?
- Nem - mondja neki. - Volt mit egyél, volt mit igyál?
- Volt.
- No - mondja neki - itt van a kártya, játszottál?
- Játszottunk.
- No - mondja neki -, tudsz kártyázni?
- Hogyne - mondja -, kedves király.
- No - mondja -, játsszunk! De csak egy partit játszunk le.
- Én nem bánom.
- De - mondja neki - nem pénzbe, hanem fogadásra.
- Én nem bánom.
- Ha te nyersz - mondja neki -, neked adom az egész épületemet, és ezt az egész erdőt, és ami benne van, legyen a tiéd - mondja. - És ha én nyerek, te mit adsz nekem?
- Mit adjak neked? A királyságomat.
- Nem kell nekem.
- Hát mit?
- Nekem adod feleségül a feleségedet.
- Legyen a tiéd, ha nyersz.
Szerződést kötnek. Mikor készen volt a szerződés, mindjárt abban a helyben hozzáfognak kártyázni. Azt mondja a legény:
- Én osztom a kártyát, mert uraságod ismeri.
Fogja a legény, kiosztja a kártyákat, ad neki egy kártyát, a fél embernek, és egy királynét ad neki. Magának is oszt a legény, egy ászt. A fél ember a lányra üt(??), és még egy királynét kap. Húszat csinált, és leállt.
- Én leálltam. Ossz magadnak!
Húz a legény, és egy nyolcast kap. Tizenkilencet csinált. No most ha tizenkilencen túl húz, keresi, és ha nem találja el, a huszonnégy fejű, az a fél ember, elnyeri a feleségét.
- No kedves fiam, mától fogva a feleséged többé nem a te feleséged, mert az én feleségem.
Reggel a legény felöltözik, felül a lovára, és hazamegy. Amikor hazaért, azt mondja neki a felesége:
- No, éjszakára miért nem jöttél haza?
- Nézd, hogy jártam, s nézd, hogy.
- Megmondtam neked, drága kedves férjem! Hogy ne menj balfelé, mert baj lesz. Mert nem a miénk. De ne búsulj - mondja neki. Nekem már mennem kell, mert el vagyok adva. El vagyok adva neki, és el kell mennem hozzá.
Fogja magát a lány, és elmegy a fél emberhez. Mikor odaért, aznap mindjárt ételt főz a lány, várja, és pont tizenkettőkor, még egy kicsit hamarébb is jön, mint máskor, mert tudta, hogy a lány várja.
- Adjon Isten jó estét, drága kedves feleségem.
- Szintúgy te is élj, drága kedves férjem.
- No - mondja - régóta várok rád. Minden úgy lesz, ahogy az Isten akarja, mert neked vagyok elnyerve - mondja. - Sokat jártam utánad.
No, megeszik a vacsorájukat.
- Vesd meg az ágyat, és feküdjünk le!
- Ó Istenem, drága kedves férjem! Hogy gondolod, hogy ilyen hamar lefeküdjünk? - mondja. - Hadd hozzak neked egy tiszta gatyát meg hadd hozzak neked egy tiszta inget, és te is hozz nekem - hogy én is tiszta kombinét vegyek.
Mindjárt hoz neki egy kombinét, magának inget, magának gatyát, és a lány mindjárt behoz egy nagy üst tejet:
- No kedves férjem, először én fürdök meg.
Levetkőzik a lány tiszta meztelenre, ahogy az anyja megszülte. Mikor az a fél ember tiszta meztelenül látta, mindjárt kitörte a nyavalya. Megfürösztötte, a lány magára vette a kombinét.
- No, drága kedves férjem, most te ülj bele, hogy megfürösszelek, és lefekszünk.
Amikor az a fél ember beleült, csak gondolt egyet a lány, és az a tej úgy felforrt, és úgy bugyborékolt, hogy a szent Isten őrizzen! Fogta azt az üst tejet, kiöntötte, és reggel fogta magát a lány, és hazament magának a férjéhez.
- No, drága kedves férjem, megmenekültem tőle. Nézd, mit tettem, s nézd, mit tettem.
- Ügyes asszony vagy.
Ekkor aztán mindjárt azt mondja a legény:
- No, feleségem, vegyük át a királyságunkat, és menjünk haza magunknak, mert a tata meg a mama vár ránk.
- Hogyne, kedves férjem.
Mindjárt bemennek az apósához meg az anyósához, mondják:
- No, mit adtok nekünk, mert mi megyünk magunknak haza.
- No, ha akarod, megkapod az egész királyságot; ha nem, a felét.
- Nincs rá igényem, csak a felét veszem át.
Átvette a fél királyságot, egy koronát csinált belőle, és felült a lovára, és elbúcsúzott. Amikor úgy volt, hogy mindjárt kijut az apósa országából, azt mondja az öregasszony a férjének:
- Viszi a drága lányunkat meg a fél királyságunkat. Mit tehetünk, hogy elpusztítsuk, hogy megöljük? Elébük megyek!
Fogta magát az öregasszony, egyik állkapcsa az égen, másikkal a földet szántotta. Ment. Akkor a lány kiált:
- Nos nos, drága kedves férjem, ég a hátam! Jön a mama - mondja. - Mit tehetünk? Mit tegyünk? - mondja neki.
De már egy nagy szikla támadt előttük, üvegből, meg egy nagy erdő, hogy a szent Isten őrizzen! A lány fogta a fésűjét, és elhajította, egy nagy erdő támadt. Hát úgy adta a jó Isten, hogy egyszer csak hátradobta a lány a fésűjét, egy nagy erdőt támasztott. Amíg az anyja kirágta, ők egy darabot haladtak. Felült a lovára, és a szürke felhőkben átkeltek azon az üveghegyen. Akkor a legény fogta a kardját, keresztet vetett, a szikla tűzbe-lángba borult. Az öregasszony hazaszaladt:
- No, kedves férjem, nem tudtam semmit, mert nézd, mit csinált a lányod, s nézd, mi van, s nézd, mi van.
Fogja magát a király, futásnak ered. Egy koszorúvá változott előttük, akkorává, mint a világ. Akkor a legény megállt. Azt mondja a legény meg a lány:
- No, mit tehetünk?
Azt mondja a lovuk:
- Semmit - mondja - nem tudunk tenni, mert ahogy áthaladok rajta, összeszorít, és téged is megöl, a lányt is, mindnyájunkat megöl. De - mondja - hallgass ide! Kössétek be a szemeteket kendővel, zsebkendővel, és én nagy nehezen átkelek rajta.
Bekötötte magát a legény meg a lány, és mikor az a ló indult, repült velük, úgy ment, hogy talán még a golyó sem ment gyorsabban, mint ahogy ő ment. És mikor összeszorult az a koszorú, nem tudta elfogni, csak a ló farkát. A farka ott maradt, a ló farok nélkül ment tovább. Akkor a legény visszafordult, és a kardjával keresztet vetett, és a koszorú tűzbe-lángba borult. Megint futott magának. Amikor anyja ezt látta, megint ő ment. Egy nagy tej-tó támadt előtte. No, mit lehetett tenni? Hogy keljenek át? Akkor mindjárt a lány meg a legény récévé vált, és bevetették magukat a vízbe, abba a tejbe, úszkáltak. Amikor a vénasszony majd-majd hogy elfogta őket, tovább repültek. Annyit mentek, annyit úszkáltak, hogy a vénasszony egyszer megmérgelődött, és azt a sok tejet mind felszívta, és csak szárazon maradt, hogy meg tudja fogni őket. De már mikor azt a sok tejet felszívta, egyszer csak kipukkadt. Akkor a legény felül a ló hátára, és azt mondja:
- Mi van veled, kedves lovam?
- Ó Istenem, nézd, nincs farkom!
No, addig-addig, hogy egyszer csak újra kinőtt a ló farka, és felül a hátára, és mennek hazafelé. De amikorra hazaértek, az apja halotti tort ült érte, mert azt hitte, hogy többé nem jön meg, mert meghalt. Akkor az a sok összegyűlt nép, aki ott volt, amikor a király látta a menyét, drága, ügyes lányt, mindjárt kihirdette a tizenhét országában a király, összegyűltek öregek-fiatalok, királyok, miniszterek, hercegek, generálisok összegyűltek, és a világ végéről jöttek a nagy bandák. Lakodalmat csaptak, hogy a szent Isten őrizzen. Megesküdött az a legény a feleségével. És ha meg nem haltak, máig is élnek.
/Nagy Olga - Erdélyi cigány mesék
Doja, a cigány tündér
Élt egyszer valamikor régen, amikor még azt hitték az emberek, hogy az eső a szomorkodó napocska könnye, egy szép cigány tündér, akit Dojának hívtak.
Doja egy hatalmas felhőpalotában élt, és onnan figyelte népe vándorlását. Furcsa egy tündér volt, mert még soha senki nem látta az arcát, de érezték simogató kezét, hajának selymét, ha letörölte könnyeiket. Ő borította rájuk a feledés fátyolát is, ha szerelmi bánatuk volt, vagy ha megdobálták őket kővel, rossz szóval, mérges átkokkal az idegenek. Így aztán elfelejtették a rosszat, és újból meg újból hittek abban, hogy egyszer örökre letelepedhetnek valahol. Doja volt az is, aki mély, titokzatos álmot hozott rájuk, ha egy hosszú nap után megpihentek. Álmukban olyan szép volt a világ, hogy csak nehezen ébredtek fel.
Doja egy szép napon elhatározta, hogy otthagyja felhőpalotáját és lemegy népe közé. A nap sugarából ruhát szőtt magának, és elindult a földre. A cigányok épp lovaikat itatták a folyónál, amikor észrevették a szivárványon sétáló csodaszép nőalakot.
- Csoda! - kiáltotta Zurkoja, a százéves cigányasszony, és barna kezeit a szívéhez szorította.
- Biztosan káprázik a szemük - sóhajtotta Vutár, a nagy bajuszú, és megdörzsölte a szemét.
- Dehogy káprázik a szemünk, hiszen mindenki látja - mondta Dzsilla és le nem vette volna szemét az égről.
- Na, cigányok, mától jó dolgunk lesz, ezt súgja nekem valami! - rikkantotta Mutó és csodálkozva nézett körül.
- Jesszusom! Hallottátok? Mutó megszólalt! - ámuldozott Vutár.
- Nahát, mik nem történnek - motyogta Zurkoja, és jól megnézte a félnótásnak tartott Mutót.
- Nézzétek, mindjárt ideér hozzánk - súgta Mutó, és megbabonázva figyelte a földig érő hajú lányt.
- Ki lehet ez? - kérdezte Dzsilla.
- Talán egy istennő - válaszolta Csádi, a szép cigányfiú elábrándozva, akinek már öt asszony leste minden kívánságát fekete sátrában.
- Mit keresne a földön egy istennő? Olyan inkább, mint egy gyönyörű cigánylány - sóhajtotta Mutó.
- Az már igaz, hogy csodaszép - bólogatott Vutár.
- Hű, de gyönyörű! - ámuldozott Csádi nagyokat nyelve.
- Hé! Zukka, Runó, Zoldikó! Gyertek ide gyorsan! - kiáltotta Dzsilla a sátrak felé.
Jöttek is az emberek, futottak, ahogy csak a lábuk bírta, és körülállták nagy szemekkel a mosolygó cigány tündért.
- Az ég lakói tegyék könnyűvé napjaitokat. Bor, hús, kenyér ki ne fogyjon ezüst edényeitekből - köszöntötte őket Doja kedvesen, ahogy illet.
- Neked is szintúgy kívánjuk! - válaszolták a cigányok egyszerre, és érezték, hogy megtelik szívük szeretettel.
- Gyere, ülj le szerény sátrunkban, és mesélj arról, honnan jöttél - kérte Dzsilla.
Doja megérintette az embereket, megsimogatta széltől cserzett arcukat, és várta, hogy ráismerjenek.
- Tudom ki vagy!- kiáltotta könnyes szemmel Dzsilla.
- Ez a puha kéz - sóhajtotta Zurkoja.
- Igen, nem lehet ő más... - suttogta Csádi.
- ... mint a cigányok tündére - tette hozzá Dzsilla.
- Doja! Doja! Doja! - kiabálták a cigányok felszabadul örömmel.
- A mi tündérünk! - szólt Runo.
- A mi jótevőnk! - sírta Zoldikó.
- Maradj velünk örökre! - kérték a tündért.
- Láttam palotámból minden rosszat, amit veletek tettek. Azért jöttem, hogy segítsek rajtatok. Lesz országotok, ahol nyugodtan élhettek, ahol biztonságban és jólétben nevelhetitek gyerekeiteket. Házakat építünk kőből, téglából, ahogy más népek teszik. Törvényeket hozunk, mert rend nélkül élni nem lehet. Teljesítem minden kívánságotokat, d dolgoznotok kell, és nem szabad vagyont gyűjtenetek. A kenyér mindenkié lesz és egyformán kell elosztanunk - mondta Doja kipirult arccal.
- Úgy lesz! Így legyen! - helyeseltek a cigányok.
- Akkor szedjétek fel a sátorfákat, mert hosszú útra indulunk. Országot keresünk magunknak - jelentette be Doja az elképedt cigányoknak.
- Nem maradhatnánk itt? Van fű elég, nagy erdő, folyó... - mondta a vén Vutár.
- Ez az ország nem a tiétek! Nagy bűn kisajátítani a másét! Befogadni nem fogadnak be, úgyhogy nincs más választásotok, mint saját országot alapítani! - mondta a cigányok tündére határozottan.
- Cigányország? Nem is hangzik rosszul! - állapította meg Csádi és nekiállt pakolni.
Nem volt sok pakolnivalójuk, így hát kis idő után útra készen várakoztak.
- Merre megyünk? - kérdezte Mutó.
- Jaj, csak északra ne, mert ott mindig hideg van! - ijedt meg Dzsilla, aki már annyit fázott életében, hogy nyáron is vacogott.
Doja kifésülte földig érő haját és így szólt:
- Kapaszkodjatok a hajamba! Ne féljetek! Ne féljetek! - bátorította az elgyávult cigányokat.
Belekapaszkodtak hát Doja szép erős hajába és várták, hogy mi fog történni. Egyszer csak érezték, hogy felemelkednek és repülnek, mint az irigyelt madarak. Szálltak az emberek, a sátrak, a sovány lovak. Hosszú-hosszú időn át kergették így az időt, mire megérkeztek.
- Nézzétek körül! - biztatta Doja a félelmükben vacogó cigányokat.
Félénken elindultak.
- Mennyi víz! - kiáltotta Dzsilla.
- Mekkora erdő! - csodálkozott Vutár.
- Milyen szép madarak! - ámult el Zurkoja.
- Hogy süt a nap! - örült Dzsilla.
- Ez a mi országunk? - kérdezte Csádi megilletődve.
- Ez bizony! Ez a cigányok földje. Olyan hatalmas, hogy ötven év is kevés lenne ahhoz, hogy körbejárjátok. Ez a sós illatú víz nem tó, hanem a Rom-tenger, ami körülveszi ezt a nagy-nagy szigetet. De van itt ezer meg ezer édesvizű forrás, meg egy kristályvizű folyó is, ami a Rom-tengerbe ömlik. Az állatok szelídek, a fák jóízű gyümölcsöt adnak - mondta Doja tündér az ámuldozó cigányoknak.
- Száz évet megéltem, de nem hittem volna, hogy egyszer saját országunkban élhetünk. Hej, cigányok, ez aztán csoda a javából - és Zurkoja örömében zokogva borult az illatos földre.
A többiek követték példáját és könnyeikkel köszöntötték ők is a földet. Doja velük együtt örült, de ő már a holnapra gondolt. Szemei előtt megjelent a benépesített sziget, az emberek elégedett, mosolygó arca. Ami ezután következett, azt hosszú lenne elmondani. De évek múltán meglett a nehéz munka eredménye, éppúgy, ahogy Doja elképzelte. Szép fehérre meszelt házak sorakoztak egymás mellett. Kertek pompáztak titokzatos színes virágokkal. A házak mögött hatalmas búzatáblákat ringatott a langyos szél. A folyónál és a tengerparton lovak ezrei száguldottak szabadon. De a libák, tyúkok, pulykák, birkák százai sem hiányoztak. A tenger finom húsú halakat adott, akik meg vadhúsra vágytak, azoknak ott volt a szarvasban, vaddisznóban gazdag erdő.
- Mint a mesebeli paradicsomban, úgy élünk! - hitetlenkedtek a cigányok, és alig-alig akarták elhinni jódolgukat.
Ám egy szép reggelen borzasztó dolog történt. Megnyílt a föld és repedéseiből zöld pikkelyes, kígyónyakú, póktestű, emberfejű, piros patás lények bújtak elő, cincogó hangot adva. Megszámlálhatatlanul sokan voltak és úgy ugráltak, mint a bolhák. Patáik alatt dübörgött a föld, újabb repedések nyíltak, és házak dőltek össze, betemetve a bent lévőket. Akik nem a házakból figyelték a szörnyetegeket, még rosszabbul jártak. Akiket elkaptak a kígyónyakúak, darabokra marcangoltak és megették. A cigányok halálra rémültek. A nagy riadalomban ki a fára mászott, ki a tengere vetette magát, de sokan már a kígyónyakúak látásától szörnyet haltak. Doja sírva nézte, hogy megy veszendőbe sokévi munkája.
- Kik ezek, Doja? - kérdezte remegő hangon Dzsilla, aki egy perc alatt megőszült rémületében.
- Ők a föld alatti rémek, a szüllákok, akik csak akkor jönnek elő, ha elloptak tőlük valamit - válaszolta Doja.
- Jaj, de mi nem loptunk el semmit tőlük valamit - zokogta Dzsilla és haját tépte rémületében.
- Az én kisfiam, Bojá, tegnap este kikotort a földből egy gyémántszemű, piros lábú állatkák. Épp így cincogott, mint ezek a szüllákok - sikította rémülten Zukka.
- Ó, jaj! - sopánkodott Doja.
- Ott... ott van a házunkban... adjuk vissza nekik.
Mi nem bántottuk... még kecsketejjel is megitattuk - mentegetőzött Zukka.
- Bizony, azonnal vissza kell adnunk nekik. Fuss és hozd ide - mondja Doja.
- Nem, nem, én nem merem. Inkább te... - kérte Zukka elfehéredve.
- Jól van, majd én visszaadom nekik - egyezett bele Doja, és elfutott. Igencsak ügyesnek kellett lennie, hogy el ne kapják a pattogó rémek. Már bent is volt Zukka házában, ahol Bojá, a kisfiú és a furcsa állatka játszott a szőnyegen békésen. Felvette ölébe a szüllák ivadékot, és kirohant a rémek közé. Azok rögtön megtorpantak, ahogy észrevették a csöpp szüllák gyereket, aztán hangos cincogásba kezdtek. Doja felemelte a kezét, jelezve, hogy szólni akar, de erre eszeveszett toporzékolást rendeztek a kígyónyakúak. Gondolkodott Doja, hogy most mit tegyen. És megvakarta a fejét. Ebben a pillanatban minden rém a földre vetett magát.
Doja kíváncsian nézett körül és megint megvakargatta a fejét, mire a szüllákok még mélyebbre hajoltak.
- No lám, szóval így lehet bánni veletek! - gondolta elégedetten Doja, és elengedte a szüllák ivadékot, aki nagyokat pattanva ugrott egy szüllák anya nyakába.
- Zübirki-ridikiki! Bukiki-zuki! - hajladoztak Doja előtt a kígyónyakúak, számára ismeretlen nyelven hálálkodva, aztán úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. A föld sebei begyógyultak, a halottakat eltemették, és újra fölépítették a házakat. De mégsem voltak olyan boldogok, mint korábban. A szél simogatása, a madarak éneke, a tenger vad hullám mind-mind azt suttogta: "el innen, messzire".
- De jó volt régen vándorolni, ott aludni, ahol az éjszaka ért bennünket - mondta ki Dzsilla mindannyiuk gondolatát.
- Hát olyan nagyon boldogtalanok vagytok itt? - kérdezte megdöbbenve Doja, és úgy érezte, mintha elmulasztott volna valami igen fontos dolgot.
- Szép és jó itt, de hiányzik a vándorlás - motyogta a vénségesen vén Zurkoja.
- És te mit mondasz, Csádi? - kérdezte sápadtan Doja.
- Mit mondana a paradicsommadár, ha selyemzsinórt kötnének kényes lábára, és nem mozdulhatna el onnan soha? - válaszolt kérdéssel a fekete szemű fiú.
- Ha innen elmentek, én már nem tudok többet segíteni rajtatok. Hatalmamból többre nem futja. Gondoljátok jól meg. Itt nyugalomban, gondtalanul éltetek. A szüllákok soha többé nem fognak bántani bennünket. Mit akartok? - kérdezte szomorúan Doja.
- Vigyél minket vissza oda, ahonnan elhoztál - kérték.
- A kígyónyakúak visszajöhetnek - súgta félve Dzsilla.
- Itt élnek a lábunk alatt - szólt Csádi viszolyogva.
- Ez büntetésünk, amiért olyan boldogok voltunk! - motyogta a vén Zurkoja.
- Félünk itt, Doja - mondta Mutó.
- Majd én megvédelek benneteket, hiszen már tudom, hogyan kell bánni velük - válaszolta Doja halkan.
- Azok a rémek megölték az uramat - zokogta Zukka.
- ... És még hányat marcangoltak szét! - emlékezett a nagy bajuszú Vutár.
- Jól van. Holnap hajnalban visszaviszlek benneteket oda, ahonnan elhoztalak, az idegenek földjére - egyezett bele Doja tündér és nem állhatta meg sírás nélkül.
A cigányok nem szóltak, nem sírtak, de elgondolkozva mentek be kőházaikba aludni. Másnap hajnalban nagy sürgés-forgásra ébredt Doja.
Pakoltak a cigányok serényen. Mindent el akartak vinni, ami csak a kezük ügyébe került. A kocsiderék megtelt, de legszívesebben még a házaikat is elvitték volna.
- Emberek, ez nem lesz így jó. Csak annyit vihetünk el, amennyit idehoztunk. A hajam nem bírja el ezt a sok cókmókot - ijedt meg Doja.
- Ó, dehogynem, hiszen te tündér vagy, még varázsolni is tudsz - nevetett Mutó.
- Már hogy hagynám itt száz lovamat - morgolódott Vutár.
- Baj lesz ebből - mondta a tündér rosszat sejtve.
- Nem lesz semmi baj - erősködött Vutár.
Doja látta, hogy nem hallgat rá senki, hát nem szólt többet. Lesz, ami lesz, gondolta szomorúan.
- Útra készen állunk, jelentette be Dzsilla.
- Kapaszkodjatok a hajamba az egyik kezetekkel, a másikkal meg el ne engedjétek a szekerek rúdját - kiáltotta Doja, és már fel is emelkedtek, mint sok-sok ével ezelőtt.
Repültek-repültek, messze maguk mögött hagyva Cigányországot, de a tündéren kívül nem sajnálta senki a zsíros termőföldet, a titokzatos, bódító illatú virágokat, a színes tollú szelíd madarakat, a tengert, a folyót a forrásokat, a sós illatú levegőt, a nyugalmat árasztó erdő susogását.
- Jaj, nem bírom ár tartani magam! - kiabálta Csádi.
- Engedd el a szekered rúdját! - parancsolta Doja.
- Dehogy engedem! Mi lesz a lovaimmal akkor?! - dacoskodott Csádi, de ebben a pillanatban már zuhanni kezdett.
A cigányok átkozódtak rémületükben. Doja nyugodt volt, és hatalmas sárga pillangókat varázsolt a zuhanó Csádi segítségére, aki puhán, baj nélkül ért földet egy sosem látott vidéken. Repültek tovább. A barna kezek egyre fáradtabban kapaszkodtak Doja erős hajába, aztán kimerülten lehanyatlottak. Csádi után Vutár, később Dzsilla is lezuhant az ismeretlen földre. De Doja nekik is elküldte a sárga pillangókat segíteni.
- Mi lesz velük? Mi lesz velük? - gondolta mély fájdalommal Doja.
Ám egyszer csak érezte, hogy egyedül repül, hajába már nem kapaszkodik senki.
- Ó, a szerencsétlenek! Szétszóródtak a nagyvilágban. Most aztán vándorolhatnak, hogy egymásra találjanak - sopánkodott a tündér és sírni kezdett. - Én már nem tudok segíteni rajtuk! - zokogta a kíváncsi bárányfelhőknek, és a szivárványon visszasétált rég elhagyott palotájába.
A cigányok azóta is vándorolnak egymást keresve, és visszavárják Doját, a cigányok tündérét, hogy segítse meg őket nagy bajukban. És mesélnek hideg éjszakákon a csodaszép Cigányországról, amelyre hitetlenkedve gondolnak még ők is, mert tán igaz se volt.
/Szécsi Magda gyűjtése
A cigányok királya
Valamikor régen, amikor még tűzokádó, arany patájú lovakat fogtak a Göncölszekér elé, élt egyszer egy furcsa cigányfiú, akit Kartunak hívtak. Kartu egy reggel azzal állt a cigánytábor elé, hogy azt álmodta: ő lesz a cigányok királya. Kinevették érte. Még a szépséges Demica, a vajda lánya is, aki pedig fülig szerelmes volt a fiúba.
- Ha nekem nem hisztek, higgyetek a hegedűmnek, bolondok! - mondta Kartu mérgesen és megpengette a húrokat. "Király lesz, ha okos lesz", nyekeregte a hatszáz éves ütött-kopott hegedű.
- Ördöngösség! - sikongattak az asszonyok és port hintettek a hajukra, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. Még a férfiak szája is tátva maradt a meglepetéstől, a pipa is kiesett vacogó fogaik közül. Futottak a vajdához lélekszakadva, hogy Kartu ördöngös, el kell űzni messzi földre. A cigányvajda majd hanyatt vágta magát arra a hírre, hogy Kartu akar a cigányok királya lenni. Féltette szeme fényét, Demicát, de még ennél is jobban a hatalmát. Félt Kartutól is, hogy ne félt volna, amikor az a hír járta róla, hogy nyitott szemmel, nevetve jött a világra. Meg is kövezték ördöggel cimboráló anyját, de a gyereket nem volt szívük elpusztítani. A cigányvajda maga elé kérette a fiút. Jött is az hegyeseket köpve, nem törődve a bálványok előtt mormoló emberekkel. Peckesen lépett be a vajda ezüsttől-aranytól csillogó fekete sátrába. Nem hajolt meg illendően cigány szokás szerint, és nem kérte Devla oltalmát a házigazdára. Dúlt-fúlt mérgében a vajda, de nem mutatta, inkább nyájasan elmosolyodott és leültette Kartut a bölcseknek kijáró selyempárnára, majd így szólt:
- Hallottam, álmod volt, gyermekem.
- Álmodtam bizony! Lelken csókolt Devla! Ébren úgysem történik velem semmi jó, hát így vigasztalt meg. Álmomban egy hatalmas palotában voltam. Arany sarkú csizmát, selyemköntöst és rubintos koronát ígért nekem az álmok mindentudó hercegnője. Fülembe súgta, hogy én leszek a cigányok királya. Úgy ám! - fejezte be Kartu és a vajdára nevetett jókedvűen. Az meg ámult-bámult, és belesápadt az irigységbe. Sebesen járt az esze, hogy most mit tegyen. "Ha elűzöm, megátkoz" - gondolta rémülten, és el is hessegette fejéből a száműzetést. Ha neki adom a lányomat, mint rokont már elküldhetem messzi földre. "Így jó lesz!" - ujjongott magában a cigányvajda, és így szólt:
- Szép fiam, nem csak az álmod miatt hívattalak ám, hanem azért is, mert lányom küszöbén a rovátkák száma elérte a tizenhármat. Itt az ideje, hogy gyerekeket szüljön. Tudom, hogy szeretitek egymást Demicával, és én már elő is készítettem az aranykorsót, hogy megigyátok belőle az eggyéválás harmatos varázsvizét. No, szólj valamit, fiam - tette Kartu vállára a kezét és álnokul elvigyorodott.
Kartu veszélyt érzett, de nem törődött rossz érzéseivel. Letérdelt a vajda elé, és bajuszával letörölte a port annak zöld papucsáról, jelezve, hogy boldog, és asszonyának akarja a lányt.
A cigánytábor legnagyobb csodálkozására már másnap megtörtént az esküvői lakoma és az új, fekete sátor felállítása. Kartu boldog volt, Demi szintúgy, csak a vajda szívét tépte a félelem. Mióta Kartu mellette állította fel a sátrát, nem volt egy nyugodt perce sem. Békafejű kacsákkal, kígyófarkú malacokkal álmodott, ami a legnagyobb búslakodásba ejtette. Arra gondolt, ha lányának, a szépséges Demicának fahéjszínű homlokára arany sarlót rajzol a kisdedet jelző időanya, azon nyomban elküldi a cigánytáborból Kartut azzal az ürüggyel, hogy lásson világot. Kívánsága előbb teljesült, mint ahogy remélte. Egy reggel Demica homlokán felragyogott az arany sarló. Kartu addig soha, de most áldozati aranyport szórt a dülledt szemű, vicsorgó bálványok szájába.
- Apa leszek! Apa leszek! - dicsekedett fűnek-fának, és Demicát karjaiba kapva büszkén az égre nevetett. A cigányvajda tőlem népünk irányítását. Emlékezz álmodra, te leszel a cigányok királya - fejezte be mondandóját a ravasz cigányvajda.
- De hát ... Demica... a gyerek... - nyögött fájdalmasat Kartu.
- Vigyázunk asszonyodra, és majd a gyerekedre is. El kell menned, ha király akarsz lenni. Már gyémántos koronát is készítettem neked fiam, de ha nem akarod...
- Hogyne akarnám! - kiáltott fel Kartu -. Én, csakis én lehetek a király itt, senki más! - jelentette ki és bement fekete sátrába. Összepakolta a cókmókját, és felült Takidzsi nevű lova hátára. Köré gyűltek a cigányok, és ki sírva, ki nevetve búcsúztatta a szép, nagyravágyó cigányfiút. Demica leengedte földig érő fekete haját, és ráköpött a ló patkójára, hogy épségben hozza vissza gazdáját. A cigányvajda egy zsák aranyat tett a nyeregre és alig várta, hogy Kartu elinduljon.
- Rududzsut, okos varjúmat küldd utánam szép feleségem, ha baj van. Ő megtalál, ha a világ végén leszek is - mondta búcsúzóul Kartu és apró cigánylován elvágtatott. Demica nézte, nézte urát, ahogy távolodott és úgy érezte, soha többé nem látják viszont egymást. Sírt a gyönyörűséges Demica, semmi sem tudta megvigasztalni többé.
Teltek-múltak a hónapok, míg egyködös hajnalon megszületett. Kartu leánykája. Mürdzsilkának nevezték el. Demica nem láthatta gyermekét, a sok sírástól megvakult. Két hónap múlva pedig belehalt Kartu hiányába. Azt mondják a cigányasszonyok, hogy még a koporsójában is hullt a könnye.
Búsult a vajda is, hogy elvesztette egyetlen leányát, és vak haragjában szörnyű bosszút forralt Kartu ellen, akit vörös szarvú ördögnek látott mérgében. "Ő a hibás mindenben, csak ő egyedül!" - döngette mellét a bálványok előtt, akik úgy bámultak rá dülledt szemeikkel, mint ahogy vak néz a napba. A cigányvajda levelet írt Kartunak. Rákötötte Rududzsu nyakára, és szabadon engedte a madarat:
- Hess! Hess! Keresd meg a gazdádat, de azt kívánom, soha ne térjetek vissza! - kiáltott a vajda és ettől könnyebb lett a szíve.
Rududzsu okos varjú volt, értette a cigányok nyelvét, csak beszélni nem tudott. Háromszor körberepülte a tábort, aztán nyugatnak vette útját.
Szállt hegyeken-völgyeken, országokon át, míg végre meglátott egy fényes tornyot. Érezte, hogy Kartu ebben a városban van. Házról házra repült, bekopogtatott az ablakokon, ám az ismerős arcot nem látta sehol. De nem hagyta a keresést. Leszállt a földre, nézett jobbra, nézett balra. Végre egy pincebörtön ablakán bepillantva meglátva Kartut. Gondolkodás nélkül átrepült az üvegen, majd gazdája sovány vállára telepedett.
- Rududzsu! Kedves madaram! - suttogta elkínzottan Kartu. - Hát mégis rám találtál? Látod, ide vagyok láncolva a falhoz, mert itt, Kámurdu városában nem szeretik az igaz szót a kőházakban lakó holdarcú emberek. Bizony, bizony, már három éve raboskodom itt és csak sóhajtozom szép Demicám után. De mi ez? Te levelet hoztál mandulaillatú sátrunkból? - és leoldozta hűséges madara nyakáról az aprócska csomagocskát. Mohón olvasni kezdett: "A cigányok szép orcájú istene hozzon rád nyugalmat és bölcs békességet fiam. Fájdalomtól reszkető kezekkel tudatom veled, hogy se lányom immár, de unokám sincsen. Elragadta tőlünk mindkettőt a fehér csontú, bús hegedős..."
- Jaj nekem, jaj nekem! Nincs is már miért élnem - siránkozott igaz szívvel Kartu, és újból elolvasta a cigányvajda levelét hangosan is, hátha boszorkányság volt csak szép asszonya és gyermeke halálhíre. Olvasta, olvasta, és folyt a könnye szakadatlanul. Az okos varjú hallgatta a levelet, és mérgében felborzolta kékesfekete tollait. "De hiszen él a kislánykád! Mürdzsilkának nevezték el. Csak szegény Demica halt bele a nagy sóvárgásba, annyira hiányoztál neki!" - kiabálta volna Kartu fülbe Rududzsu, ha beszélni tud, de mivel nem tudott, hát szárnyaival simogatta, vigasztalta gazdáját.
Kartu hónapokig sírt egyfolytában, ezalatt egy cseppig elsírta minden könnyét. Újból azt érezte, élnie kell és királlyá kell válnia. Rududzsu kivájta erős csőrével a láncokat a falból. Csőrébe vette a bánatában rizsszemnyire töpörödött gazdáját, és elrepült vele dél felé. Repült, repült, majd meglátott egy csodálatosan szép virágzó szigetet és leszállt. Eltátotta a csőrét, Kartu meg szépen kisétált rajta és leült a fűbe. A fiú észrevett egy kék színű fát, amin piros levelek meg zöld színű, furcsa gyümölcsök nőttek. Leszított egyet és megette. Lássatok csodát, azon nyomban megerősödött teste-lelke, és minden búját-baját elfeledte. Talán még táncra is perdült volna. Igen ám, de a lábai nem engedelmeskedtek. Valami titokzatos erő húzta-vonta a föld alá. A lábai helyén hamarosan karmok nőttek, és úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz zöld tollakkal ragasztja tele a testét. Már beszélni sem tudott, kék csőre lett és három piros bóbita bólogatott a feje búbján. Azután azt érezte, hogy eldobja magától a föld. "Repülök,, repülök, madár lett belőlem" - gondolta riadtan és kedves varjúját kereste. Ott repült az szegény mellette, s ámulva nézte végig gazdája átváltozását. Szálltak, repültek, míg csak meg nem pihentek egy egyszerű viskó tetején. Kartu - ha testben madárrá lett is -, de lélekben ember maradt. Minden érdekelte, amit látott. Most is tátott "szájjal" figyelte, hogy mit csinálnak odalent az emberek. Az egyik csoport patkót kovácsolt, a másik teknőt vájt, a harmadik téglát égetett, a negyedik csoport meg hegedűt faragott. Jól emlékezetébe véste, mit, hogyan készítenek el az idegenek, aztán továbbrepült hűséges madarával. Egy évig repültek szakadatlanul, míg eljutottak Karacsindába, ahol annyi gyémánt hevert az utcán, mint más városban kavics. Kartu a csőrébe vett egy csodálatosan szikrázó gyémántot és addig-addig forgatta a szájában, mígnem lenyelte. Fájó gyomorral szállt fel egy óriás bambusznád tetejére és ügyes, apró termetű lova után sóhajtozott. Ebben a pillanatban zuhanni kezdett a nád tetejéről, közben észrevette, hogy sorban lehullanak róla zsírosan fénylő tollai. Már látta a lábát, a törzsét, a karját, de a föld is közeledett rettenetes gyorsasággal. "Most meghalok!" - gondolta kétségbeesve és szorosan behunyta a szemét. De lágyan, puhán ért földet a selymes fűben. Körülnézett. Ő maga visszaváltozott emberré, vállán gubbasztott fekete tollú madara, előtte meg kedves lova, Takidzsi legelészett. Kartu meglepődött és mélyen elgondolkodott eddigi sorsáról. Úgy döntött, még nem látott eleget a világból.
- Beállok Bigamig kán tar fejű seregébe - jelentette ki hangosan, talán hogy bátorítsa magát. Felugrott Takidzsi hátára, és elindult a kán táborába. Nem kellett sokat mennie, Rududzsu már károgva jelezte, hogy megérkeztek. Kartu leszállt a lováról és egyenesen Bigamig kán vörös sátrába ment. Mélyen meghajolt a jóvágású, ferde szemű uralkodó előtt és így szólt.
- Azért jöttem el hozzád, mert harcolni akarok a seregedben. Nincs nekem senkim a világon. Akiket szerettem, gyönyörűséges asszonyomat, alig megszületett kisdedemet elrabolták tőlem. Ott sóhajtoznak ők már a csontfehér hegedős birodalmában.
- Aztán mihez értesz, te cigány vitéz? - kérdezte a fiatal Bigamig kán.
- Ó, jó uram, hosszú annak sora. Csak néhányat közülük: tudok lovat patkolni, patkót kalapálni, teknőt vájni a legkeményebb fából, téglát égetni, meg vályogot vetni, hegedűt faragni, szép hangút.
- Ez szép! Ez igen! - csillant fel a kán szeme és seregébe fogadta a fiút, de volt még egy kérdése.
- Aztán tudod-e, hogy miért harcolunk?
- Hogyne tudnám, hisz híre van annak a világban. Azért viaskodtok immár harminc éve, hogy kiverjétek országodból a Prikanuku kígyóevő seregét. Mérget csepegtetnek asszonyaitok szívébe és gyávaságot hoznak néped lelkére. Tudom, hogy apádat megölte Prikanuku, anyádat meg sárga sátrába vonszolta, s asszonyává tette.
- Így bizony, így van - bólogatott szomorúan Bigamig kán. Ezt tette Prikanuku, akit népével együtt befogadtunk országunkba. Így hálálta meg a gaz kígyóevő. No, de holnap csatába megyünk. Mellettem légy Kartu első dobszóra, amikor indulunk! - mondta a szép arcú kán és elbocsátotta Kartut.
A cigányfiú körbejárta a tábort, és megakadt a szeme egy kovácsműhelyen. Addig-addig nézegette, míg szóba elegyedett egy tar fejű kováccsal, s egy perc múlva már ő is kipirult képpel verte a vasat. Este fáradtan, de elégedetten telepedett le lova mellé aludni. Rududzsu vigyázta állmát, aki jókor reggel csőre simogatásával ébresztette. Még a csatára hívó dobszó előtt, odament a kán sátra elé, és játszani kezdett a kovácsműhelyben talált hegedűn. Hamarosan talpon volt az egész tábor, és odacsődült Kartu köré. A fiú csak játszott a hangszeren, az ütött-kopott hegedűből előcsalogatott dallamok pedig bátorságot öntöttek az emberek szívébe. Olyan izzó lett a hangulat, hogy Bigamig kánnak már nem is kellett a csata előtt lelkesítenie seregét. A vitézek nyeregbe pattantak és megrohamozták az ellenséget.
Csillogtak-villogtak az éles kardok a nagy összecsapásban. A lovak patkói kék szikrát vetettek a gyors iramtól. Ütötték-vágták a kígyóevőket. Ha egy tar fejű harcost megöltek, a kán csak az kiáltotta: Kartu hegedülj, hegedülj! - és a fiú játszott, de olyan hévvel, hogy még a halottak is feltámadtak és újból beálltak hadakozni. Mire feljött a kacsingató hold, addigra már újra Bigamig kán uralkodott saját országában. Úgy megverték az ellenséget, hogy egyetlen kígyóevő sem maradt. Pirkanuku fejét levágták, és Bigamig kán sátrára tűzték a hollók kényére-kedvére. Nagy volt a boldogság az országban, egy évig ünnepelték a győzelmet, amiből Kartu is alaposan kivette a részét. A kán hálából fényes palotát ajándékozott neki sok szolgával és tízezer hófehér lóval. Megtette tábornoknak, meg saját hegedűsének, ami hatalmas rangnak számított. Tisztelték is Kartut mint egy varázslót. Csak azt furcsállották a tar fejűek, hogy rá sem nyitotta az ajtót a harmincezer válogatott szépségre, akiket ajándékba kapott Bigamig kántól. Az uralkodó nem csodálkozott ezen, mert tudta, hogy kedves barátja még mindig, tíz év után is a szépséges Demicát siratja. Bizony így volt. Kartu egy asszonyra sem tudott ránézni, egyik sem jöhetett szépségben, jóságban az ő asszonya közelébe. Egyre többet gondolt a cigánytáborra, a fekete sátrakra és volt úgy, hogy bánatában még könnyet is hullajtott. "Ha nincs többé Demica, minek oda visszamennem..." - gondolta, ha kínzóan rátört a honvágy. De nem nyugodott meg, valami húzta vissza oda, ahol rövid ideig nagyon boldog volt gyönyörű asszonyával.
Egy reggel nem bírta tovább. Elküldte Rududzsut, hű madarát, hogy repüljön vissza a cigánytáborba és nézzen körül. Lelkére kötötte, ha baj van, csőrével tépjen ki egy tollat a szárnyából, és akkor ő elindul rég elhagyott sátrába. Rududzsu megértette gazdája szavát. Szárnyaival megsimogatta Kartu arcát és elrepült. Szállt hegyeken-völgyeken, országokon keresztül, míg két év után elért a cigányok táborába. Berepült a vajda sátrába, és a sarokba telepedett észrevétlenül. Kerekre nyitotta szemét, hogy mindent lásson, jól megjegyezzen. A vajda megőszülve, lesoványodva ült selyempárnáján, előtte három szolga hallgatta parancsait lehajtott fejjel, térden állva.
- Bilkót, Sátert, Tukut felakasztjátok még ma, amiért nem áldoztak bálványaink előtt. Kodininát, az öregasszonyt dobjátok a földkunyhóba, mert nem hajolt meg előttem. A haját vágjátok le tövig a szégyentelennek. Mürdzsilkát továbbra se engedjétek ki az emberek közé, nehogy megtudja, ki az apja, de engedelmeskedjetek neki, a sétán kívül minden kívánságát teljesítsétek. Lóduljatok, kutyák! - kiáltotta a vajda.
A három szolga kirohant a sátorból, az ördög kénköves bűzét hagyva maga után. A táborban egy lélek sem moccant, mindenki a sátra mélyén reszketett. De hamarosan nagy zsivaj támadt. Egy asszony eszeveszetten sikoltozni kezdett:
- Megölik Bilkót, Sátert, Tukut! Emberek ne engedjétek! Hogy a cigányok istene egye le bőrötöket! Segítsetek!
De hiába. A tábor férfiai nem mozdultak. Féltek a vajdától és gonosz szolgáitól. Radudzsu iszonyattal telve repült el a cigánytáborból, és pihenés nélkül, egy év alatt Kartu palotájába ért. Ott Kartu ölébe telepedett, és reszketve tépte ki a tollait, mind egy szálig. Kartu úgy megdöbbent a kopasz madár láttán, hogy nyelni is elfelejtett. Kis idő után eleredt a könnye. "Ilyen nagy baj van hát?" - zokogott és puha bársonyba takarta a reszkető madarat. Másnap bejelentette Bigamig kánnak, hogy elmegy örökre, mert most az ő népének van szüksége rá. Szomorú volt a kán, mert igencsak megszerette a cigánylegényt, de mit tehetett, elengedte. Adott mellé ötezer hű tar fejű harcost, tízezer lovat, mindegyikhez egy-egy teli láda gyémántot.
Kartu elindult Rududzsuval a vállán hazafelé. Hosszú volt az út, és nehéz, mint az emberek fájó emlékezete. De egy forró nyári reggelen megérkeztek. A cigánytábor levegőjét megülte az akasztott emberek rothadó húsának bűze. A fekete sátrak kifakultak, megkoptak, némelyiknek csak a váza meredezett az ég felé koromtól üszkösen. Kartu szívét összeszorította a fájdalom. Úgy érezte, sokkal előbb vissza kellett volna jönnie, de talán nem is kellett volna világgá mennie! Csapatát, lovait megállította, ő meg leszállt Tadzsiki hátáról, és bement a vajda sátrába. Az visszahőkölt, amikor meglátta a megférfiasodott, villámló tekintetű Kartut.
- Fiam! Hát te? - motyogta falfehéren, és átsuhant lelkén a halál szele. Tekintetével intett három szolgájának, akik hátulról rárontottak Kartura. De ő sem volt rest, földhöz csapta a szolgákat, nem is keltek fel onnan soha többé. Fülöncsípte a menekülő vajdát, harcosaival pedig körbekerítette a tábort és a cigányokat egy tisztásra terelte. Ott elmondatta az emberekkel, mit vétett ellenük a vajda. Egy hétig sora-vége nem volt a panaszáradatnak. Kiderült, hogy mindenkit megöletett, aki ismerte és szerette Kartut...
- Mi legyen a vajdával? - kérdezte a síró-rívó, átkozódó népet.
- Halált rá! Halált! - kiáltották egyszerre, habzó szájjal.
A vajda úgy megijedt, hogy a szívéhez kapott, és azon nyomban meghalt.
- Devla megbüntette - jelentette ki Kartu, és este a tábortűz mellett vidám lakomát rendezett. Mindenki dugig ehette magát sült ürühússal.
Kartu elégedetten nézett végig a jó étvágyú embereken, de aztán egy pillanat alatt elkomolyodott.
- Ki az a gyönyörű lány ott, akinek földig ér a fekete haja, és olyan szomorú a szeme, mint egy rossz álomból ébredő gyereknek? - kérdezte.
És tudta, hogy míg él, szeretni fogja ezt a lányt.
- Ó, hosszú története van ennek - mondta egy pipázó cigányasszony.
- Rövidre fogd! - kérte Kartu.
- Senki nem tudja, hogy ki volt az apja, és ki az anyja. Egyszer csak idekerült, mint egy szélhozta virágszirom. A vajda eldugta az emberek szeme elől, egy pillanatra sem jöhetett ki a sátrából. Tán Devla küldte közénk, hisz olyan, mint egy szárnyaszegett angyal. Mürdzsilkának hívják a szerencsétlen árvát - mondta a cigányasszony, majd a földre köpött, jelezve hogy ő befejezte, nem tud többet mondani.
Kartu csillogó szemekkel figyelte a lányt és úgy érezte, hogy időtlen idők óta ismeri. "Úgy tizenhat év körüli lehet" - mormogta Kartu, és hirtelen Demicát látta maga előtt, kibontott hajjal.
- Néném - szólította meg újból a pipázó asszonyt izgatottan. Emlékszel még a szép Demicára, a vajda lányára?
- Hogyne emlékeznék. Olyan virág nem nyílik minden esztendőben - bólogatott. - De meghalt a lelkem. Az ura elment világot látni, ő meg belehalt a nagy szerelembe.
- Gyereke nem született? - kérdezősködött tovább Kartu.
- Gyereke? Valami mintha... de nem ... nem tudok én erről semmit! - jelentette ki megsápadva az öregasszony, és félve arrább osont, még a pipa is kiesett reszkető kezéből.
Kartu megkönnyebbülten ment oda a lányhoz. - szép vagy, Mürdzsilka - simogatta meg a lány haját, és langyos mandulaillatot érzett.
- Igen. Szép vagyok - nézett Kartu szemébe a lány szégyenkezés nélkül.
- Akarsz-e örökre a sátramba jönni? - kérdezte Kartu reszkető szívvel.
- Akarok - bólintott Mürdzsilka és ragyogó fekete virágok nyíltak szemeiben.
Úgy is lett. A lány tisztulása után egy héttel Kartu ősi cigány ceremóniával sátrába vitte Mürdzsilkát. Rá két napra pedig nagy pompával királlyá koronáztatta magát. Boldog volt a cigánytábor, mert újból a rend, a jólét simogatását érezték bőrükön. A messzi földről jött tar fejű harcosok is elégedettek voltak, letelepedtek a cigányok között és családot alapítottak. Csak a pipázó cigányasszony zárkózott be kopott sátrába, fekete cserépbálványai közé, és reggeltől estig siratóénekeket jajongott a tábor döbbenetére. Kartu nem törődött a furcsa öregasszonnyal. Igaz, ideje sem volt rá, egész nap dolgozott, intézkedett. Felállíttatott egy kovácsműhelyt és megtanította az ügyes kezű embereket, hogyan kell patkót, kardot és mindenféle hasznos szerszámot kovácsolni. Másokat téglaégetésre tanított vagy teknővájásra, kanál- és hegedűfaragásra. Sürgött-forgott a cigánytábor és egyik ámulatból a másikba esett. Megismerték a kézzelfogható csodákat, és ezért hálásak voltak Kartunak.
A cigányok fiatal királya elégedetten üldögélt selyempárnáján, és gyönyörködött Mürdzsilkában, akinek tündöklő, fahéjszínű homlokán felragyogott az aranysarló. Apa leszek végre! Apa leszek, Istenem! - ujjongott és örömében marékszámra osztogatta az aranyat, ezüstöt és a mindenféle drágaságot. A cigánytábor a napnál is fényesebben ragyogott. De egy reggel a fekete színű bálványok rettenetes grimaszra torzították arcukat Kartu sátrában, és ijesztő recsegéssel-ropogással ezer darabra törtek. Ebben a pillanatban Mürdzsilka fájdalmasat sikoltott és halott fiút szült. És nem utoljára. Újra és újra gyász költözött öröm helyett a sátorba. Kartu szinte semmivé lett a kíntól, ahogy letérdelt a porba.
- Mit vétettem istenem, hogy kilencedik fiam is a csontfehér bús hegedős szolgálatába állt? Mit vétettem? Mit? - zokogta Kartu, és öklével verte a földet. Úgy kellett erőszakkal sátrába vonszolni, mert három nap és három éjjel kért, könyörgött, átkozódott a porban.
Mürdzsilka sápadtan, láthatatlan ezüst fátyolban aludt, mert hosszú útra készült. És egy hajnalon utolérte fiait az égi, virágtalan mezőkön. Kartu egy pillanat alatt megőszült, ahogy megtudta a hírt asszonya sátrában.
- Mürdzsilka, Mürdzsilka... - motyogta ezerszer egymás után kedvese nevét, de sírni már nem tudott. Eltemette asszonyát, és ki sem mozdult díszes fekete sátrából egy évig. Csendes volt a tábor is, mintha csak megérezték volna az emberek, hogy ezután rettenetes idők várnak rájuk. Úgy is lett. A békákkal kezdődött. Eső helyett az égből felpüffedt varangyos békák potyogtak. Hiába lapátolták össze, hiába temették be őket egy hatalmas gödörbe, csak hullottak, hullottak ezerszámra. Derékig jártak már az oszlásnak indult békatetemekben. Sok gyerek megfulladt a nyálkás, zöld mocsárban. Két öregasszony a világvégétől rettegve felakasztotta magát, de előtte a zsebükbe tettek egy-egy vicsorgó bálványfejet.
Egy nap aztán, mintha mi sem történt volna, eltűntek a békák és az ég is kiderült. De nem sokáig tartott a cigányok nyugalma. Jöttek az emberarcú, hernyőtestű, repülni tudó giguli-férgek, bűzös leheletükkel megmérgezték a levegőt. Aki vigyorgó pofájukba nézett, azon nyomban szörnyethalt az ijedelemtől. Kétszáz ember lelte így halálát, de eltemetni őket senki sem merte, mert jeges szemükben az irtózat lángokat vetett, ha valaki közelíteni próbált élettelen testükhöz. Aztán a giguli-férgek is megunták a cigányok riogatását, és elmentek új áldozatokat keresni.
Kartu minderről semmit sem tudott. Nem látott, nem hallott, csak Mürdzsilka nevét mondogatta szakadatlanul, mint valami varázsigét. Egy évig nem evett, nem ivott, nem aludt, de nem látszott rajta a fáradság egy picinyke pókhálója sem. Kartu lassan, nagyon lassan tért magához, nehezen hagyta ott a fájó gondolatok sötét birodalmát. Egy nap aztán kilépett sátrából, nyársra húzatott egy tinót, amit jóízűen megevett, majd egy hordó bort zúdított le kicserepesedett torkán. Az emberek ámultak és úgy néztek királyukra, mintha még sosem látták volna. Nem a fejedelmi lakomát csodálták iszonyattal, hanem Kartu fénytelen, gonosszá vált szemét. A hideg verte ki azt, akire ránézett. El is kotródott a közeléből, aki csak tehette. Ekkor történt, hogy a pipás cigányasszony sátrába hívatta Kartut, mert úgy érezte, csak percei vannak hátra. Azt üzente neki, gyorsan jöjjön, Mürdzsilkáról akar mondani valamit, mert retteg a pokol tüzétől. A király elment az öregasszonyhoz, akit már rágcsáltak a rózsaszín kukacok, de a szeme még elevenen csillogott, ha fél arcáról a hús le is rohadt. Kartu undorral nézte a félholt asszonyt, mégis leült a koszlott selyempárnára.
- Bocsáss meg nekem, cigányok királya, te szerencsétlenek között is a legszerencsétlenebb! Tudd meg, hogy akit feleségül vettél, a saját lányod volt. Ezért nem engedték a szellemek, hogy gyerekeid élve szülessenek a világra. Csak én tudtam egyedül... de nem szólhattam... kötött a vajdának tett ... esküm... Bocsáss meg, bocsáss meg nekem! - kérte az öregasszony, de többet nem tudott szólni, mert bekopogott hozzá is a csontfehér, bús hegedős.
- Átkozott légy vén szipirtyó holtodban is! - üvöltötte Kartu habzó szájjal, és késével felhasította az öregasszony koponyáját, amiből pókok meg lila színű nyálkás férgek bújtak elő, és pillanatok alatt belepték a sátor belsejét. Kartu iszonyattal menekült ki, de hajába ezernyi pók kapaszkodott ragaszkodott ragacsos hálót fonva. Rududzsu, h varjúja szedegette ki őket türelmesen, egyenként.
Kartu véres bosszút esküdött népe ellen. Olyan parancsokat osztogatott ezentúl, amiket képtelenség volt teljesíteni. Tudta ő is, hogy a lehetetlent kéri, de csak így talált okot arra, hogy saját kezével korbácsoljon halálra embereket. Eleinte minden öldöklés alatt azt kiabálta, hogy "te is tudtad a szörnyű igazságot, hogy lányomat vettem feleségül, de nem szóltál, kutya!" Aztán már eszébe sem jutott Mürdzsilka, unalmában és jókedvében is korbácsolt. Rendeleteket hozott, amivel porig alázta a népet. Az emberek hason csúsztak előtte, ő meg nevetve sétált közöttük. Megtiltotta az evést, az alvást és a nevetést. Ez utóbbi felesleges volt, be is látta gyorsan, mert kinek lett volna kedve akár mosolyogni is. Máskor halálra etette a kiéhezetteket, akik úgy elgyengültek, hogy a saját okádékukba fulladtak bele. Gyűlölték Kartut, nap mint nap millió átok hullt a fejére. A férfiak arra gondolkodtak, hogy egy este megölik, de már a gondolattól kicsorbult a késük éle.
- Hatalmas vagyok! Uralkodó vagyok! Görbült gerinccel engedelmeskednek a kutyák! A senkik! A bohócok! - nevetett reggelenként Kartu, és úgy érezte, nincs is jobb érzés a hatalomnál. Szemei őrült fényben égtek, ha arra gondolt, hogy másnapra új mulatságot talál magának. És talált. Minden nappal gonoszabb lett, és egyre jobban féltette hatalmát.
Eközben a cigánytábor legutolsó, legszegényebb sátrában felcseperedett egy parázstekintetű fiúcska. Azt suttogták róla, hogy nyitott szemmel, nevetve jött a világra. Burderatubálnak hívták. Már kétéves korában tudott írni-olvasni, négyévesen agyoncsapott egy bölcsőjébe tévedt óriáskígyót, hatévesen szikrázó gyémántkorona nőtt ki koponyájából, nyolcévesen úgy hegedült, hogy aki hallgatta, megfiatalodott. Tízévesen gyógyítani tudott mély fekete nézésével, tizenkét évesen megtanult repülni, fel is szállt a holdig és megsimogatta annak sápadt arcát. Tizennégy évesen aranyat varázsolt a kavicsból, tizenhat évesen pedig azt álmodta, hogy ő lesz a cigányok királya. Burderatubál elmesélte álmát mindenkinek, így még Kartu sátrába is eljutott a híre, aki elfehéredett a félelemtől.
- Hozzátok elém a fiút rögvest! - parancsolta, és úgy dobogott a szíve, hogy majd kiesett a helyéből.
Burderatubál jött is, és bátorítóan rámosolygott a bálványok előtt reménykedve mormoló emberekre. Belépett az aranytól-ezüsttől szikrázó fekete sátorba, de nem hajolt meg cigány szokás szerint, és nem kérte Devla áldását a királyra. Kartu villámló tekintettel mérte végig a fiút.
- Mi a neved? - dörrent a hangja.
- Burderatubál, jó apám után - válaszolta az szelíden.
- Hallottam, álmod volt Burderatubál.
- Igen. Álmom volt. Arany sarkú csizmát, selyemköntöst és rubintos koronát ígért nekem az álmok szép hercegnője. A koronát már meg is kaptam - jelentette ki a fiú és haját félresimította. Kartu majd megvakult a nagy fényességtől, úgy ragyogott a fiú fején a gyémántokkal díszített korona.
- Ez nem téged illet! Ez az enyém! - hörögte, és cibálni kezdte a koronát, de az meg sem moccant. Burderatubál kacagni kezdett. Torkából igazgyöngyök peregtek a földre, beborítva a sátor puha szőnyegét. A király rettenetes haragra lobbant. Késéhez kapott és a fiúnak ugrott, hogy leszúrja mint egy áldozati tinót. De Rududzsu villámsebesen felrepült és erős csőrével kivájta a gazdája mindkét szemét.
- Őt már nem hagyom! - károgta felborzolt tollakkal, és dolgavégeztével úgy elrepült, hogy soha többet nem hallottak róla. Burderatubál mozdulni sem tudott a meglepetéstől, de kis idő után megértette, hogy Kartu megvakult. Kifutott a sátorból és elmondta az embereknek, hogy mi történt. A cigányok megkönnyebbülve fellélegeztek, érezték, hogy mostantól kezdve jobb lesz a sorsuk.
- Mi legyen a királlyal? - kérdezte Burderatubál.
- Meg kell ölni! - kiáltották a megkínzott emberek.
- De ha megöljük, akkor mi magunk is gyilkosokká válunk. Én azt mondom, éljen addig, míg Devla engedi - kiáltotta a fiú.
- Hogy gondolod ezt? - csodálkoztak a cigányok.
- Értsétek meg, hogy a gonoszság gonoszságot szül. Kartu nem királyunk többé, ezután úgy fog élni, mint más egyszerű cigány ember. Elég büntetés neki, hogy megvakult, és elvesztette a hatalmát felettünk. Ennivalót és ruhát adunk neki, mert ne felejtsétek el, hogy sok dologra megtanított bennünket, amikor még nem költözött szivárványszínű féreg a szívébe. Ő általa tudunk fegyvert kovácsolni, téglát égetni, teknőt, kanalat készíteni és hegedűt faragni. Elvette az eszét a hatalom, és a mi engedékeny gyávaságunk. Már nem árthat senkinek, maradjon hát köztünk a szerencsétlen - fejezte be a fiú.
- Igazsága van a koronás gyereknek. Úgy bizony, nem szabad ölni - helyeseltek a beesett arcú emberek.
- De ki lesz a királyunk? - kérdezte egy cifra ruhás asszony.
- Burderatubál! Burderatubál! - kiáltották egyszerre.
- Mindig szükségünk van egy királyra? - kérdezte egy kisgyerek, de nem hallotta meg senki vékony hangocskáját.
Burderatubál csendet intett, és így szólt:
- Igen, én leszek a királyotok, ahogy megálmodtam, de előtte még elmegyek világot látni, hogy bölcsességet tanuljak. Bízzatok bennem, és úgy éljetek, hogy arcotokat ne lophassa el soha senki!
Másnap az ifjú király egy szál ruhában, ló nélkül, kezében hegedűvel nekiindult a világnak. Hajnal volt, a barna bőrű emberek még mély álomban kergették a boldogság csalóka madarát. Burderatubált nem búcsúztatta senki, csak a tábor szélén nyögdécselő Kartu fájdalmas zokogása. Ment, mendegélt a cigányok királya. Lábának nyomát elfújta a viharos északi szél, hírt sem adtak róla soha többé.
A cigányok ma is visszavárják koronás királyukat. Ha ma nem jött, majd megjön holnapra - mondogatják, és újra töltik feketére égett pipájukat.
/Szécsi Magda gyűjtése